Fűtés vagy étel, ez itt a kérdés!

– Legelőször is segítsen értelmezni: mit is jelent az élelmiszerbank kifejezés?
– Bár nálunk ténylegesen nem a pénz mozog, mégiscsak beteszik és kiveszik – az élelmiszereket. Tevékenységünk lényege ugyanis az, hogy ingyenes élelmiszerforrásokat kutatunk fel, majd ezeket különböző szervezeteken keresztül, adomány formájában eljuttatjuk a rászoruló emberekhez.

– Honnan jött az ötlet?
– Az első élelmiszerbankot az Egyesült Államokban alapították 1966-ban, Európában a nyolcvanas években terjedt el. Tehát egy kipróbált és jól működő modellel találkozott a feleségem Franciaországban, mikor ott élt néhány évig. Mesélt róla, és olyannyira megtetszett, hogy barátokkal, ismerősökkel összefogva 2005-ben életre hívtuk az egyesületet.

– Mégis, hol lelnek rá azokra a bizonyos ingyenes élelmiszerforrásokra?
– Az Európai Élelmiszerbankok Szövetségének tagjaként részt veszünk uniós segélyprogramokban; ebből származik a legtöbb ennivaló. A hazai vállalatoktól leggyakrabban kereskedelmi forgalomba nem hozható termékeket kapunk. Ezek lehetnek lejárathoz közeliek, csomagolási vagy esztétikai hibásak, szezon utániak – vagyis a cégek számára fölöslegessé váló és megsemmisítés előtt álló áruk, de egészségügyi szempontból nem veszélyesek. Alkalmanként lakossági gyűjtést is szervezünk, például karácsony előtt. Ilyenkor a kezdeményezéshez csatlakozó üzletek bejáratánál a vásárlók kapnak egy szórólapot, amelyen felhívjuk a figyelmüket: a nélkülözők számára is vegyenek bármilyen élelmiszert és kifelé menet adják le az önkénteseinknek. November végén 182 boltban 2500 önkéntes kérte a vevők segítségét.

– Ebben az egyre válságosabb időszakban milyen az emberek adakozókedve?
– A 2010-es 45 tonna élelmiszerhez képest a legutóbbi ünnepi akciónk során 80 tonnányi gyűlt össze, vagyis majdnem megduplázódott az adomány. Igaz, majd’ kétszer annyi kérés is érkezett hozzánk.

– Most dicsér vagy szid minket? Egy tízmilliós országban ez sok vagy kevés adománynak számít?
– Az összehasonlítás kedvéért vegyük Olaszországot példaként. Ott egy nap alatt 9 ezer tonna élelmiszert gyűjtöttek össze a mi 80 tonnánkkal szemben. Tudom, nagyobb ország, nagyobb vásárlóerővel – de nem ekkora a különbség! Az olaszoknál más mentalitás dívik, és régebbi hagyománya van az önzetlen segítségnyújtásnak. Szerintem nálunk úgy 1000 tonna lenne a reális cél. Megkülönböztetett köszönet illeti azokat, akik úgy adnak akár egy kiló cukrot vagy lisztet, hogy közben látjuk, maguk is a nélkülözés határán mozognak.

– Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO szakembereinek becslése szerint világszerte egymilliárd ember éhezik. Miközben a Föld képes lenne minden lakóját ellátni élelemmel. Csakhogy a világon megtermelt élelmiszermennyiség mintegy harmada hulladék, azaz 1,3 milliárd tonnát nem fogyasztanak el az emberek. Hogy lehetséges ez?
– Ez a rettentő nagy szám úgy jön ki, hogy a termeléstől a fogyasztásig minden láncszem hulladékát ideveszik. A fejletlenebb országokban inkább a már termelés során keletkezik selejt: például öntözőrendszer nélkül kiszáradnak a növények, védőszerek híján betegségek tizedelik a termést, vagy az a rossz tárolás miatt megromlik. Minél fejlettebb egy ország, annál inkább a kereskedelem és a fogyasztás során vész el az élelem; Angliában vagy az USA-ban több étel landol a kukában. De ez nem csak a jólét és a pazarlás jele lehet – a mai generáció egy része sajnos nálunk sem úgy tiszteli az ételt, mint azok az idős emberek, akik a háború során megtapasztalták az éhezés keservét.

– Különböző számok keringenek arról, hányan éheznek Magyarországon. Az egyesülethez befutó igények alapján ön mennyire becsüli őket?
– Én külön szoktam választani a minőségi és a mennyiségi éhezést. Egy uniós felmérés arról érdeklődött, hogy a válaszadó jut-e legalább kétnaponta húshoz, húskészítményhez vagy ezt helyettesítő egyéb fehérjéhez. Minden negyedik magyar nemmel válaszolt. A nagycsaládosok, gyermeküket egyedül nevelő anyák és idősek körében ez az arány 35 százalék fölött volt. Ők valószínűleg a zöldséget, gyümölcsöt is nélkülözik. Őket nevezem én minőségi éhezőknek – a felmérés szerint az ország legalább egynegyed részét. Ha az ember szinte sosem lakik jól, az már a mennyiségi éhezés kategóriája; őket úgy százezer főre becsülöm. Egyre több kérés érkezik hozzánk, tehát mindkét szám növekszik. Karácsony előtt mindig jól érzékelhető egy adakozási hullám, többen segítenek a rászorulókon, de az igazán súlyos időszak a számukra a január–február, mikor egész egyszerűen az a kérdés: fűtsenek vagy egyenek?

– Hiába több az adomány, ha egyre több a nélkülöző. Nem érzi úgy néha, hogy – bocsásson meg a kifejezésért – parttalan a munkájuk?
– Én végeláthatatlannak mondanám. Mégis, gondoljon bele: az alapításunk óta több mint 20 ezer tonna élelmiszert osztottunk szét majd’ ötmilliárd forint értékben félmillió rászorulónak. Vagyis egyértelműen megérte. Közgazdasági egyetemet végeztem, informatikai-kommunikációs területen dolgozom, jelenleg szabadúszóként, vagy¬is magam osztom be az időmet – így heti egy-másfél nap jut önkéntesként az egyesületi munkára. Ám ott is a szakmai tudásomat hasznosítom, a közvetlen kérések nem hozzám futnak be. Őszintén bevallom, lelkileg nehezen viselném, ha nap mint nap hallanám a szívszorító történeteket, miközben tudom, hogy nem adhatunk mindenhová és eleget. Ennek ellenére próbáljuk tömni, tömni ezt a „fekete lyukat”.

– Hogyan döntik el, hogy ki kaphat önöktől élelmiszersegélyt?
– Azért nem osztunk közvetlenül magánszemélyeknek, mert az országban mindenütt léteznek olyan hozzáértő civil szervezetek és önkormányzati intézmények, amelyek ott helyben sokkal jobban látják, személy szerint kiknek kell adni, kik érdemlik meg. Mi mintegy ötszáz ilyen segítő közösséggel tartjuk a kapcsolatot, hozzájuk juttatjuk el a készletünket.

– Közöttük van valamiféle sorrend aszerint, hogy elsősorban kiknek – például gyerekeknek vagy időseknek – szánják az adományokat?
– Nincs, az egyenletesség elvét próbáljuk követni az osztáskor: lehetőleg mindenki kapjon, amennyi épp jut. Persze az ésszerűség megkívánja, hogy minden szervezet tevékenységéről vezessünk egy adatlapot, és ennek figyelembevételével, mondjuk, a bébiételeket anyaotthonoknak ajánljuk fel, míg a liszttel nem tudna mit kezdeni egy hajléktalanokat ellátó csapat. Azt szoktam mondani, hogy mi egy nonprofit nagyker vagyunk, de attól még messze állunk, hogy csak úgy igény szerint rendelni lehessen tőlünk. Azt adjuk tovább, amit kapunk.

– Még a nagy karitatív világszervezeteket is éri időnként vád, hogy nem mindig oda jutnak az adományok, ahová szánták őket…
– Az egyik alapelvünk, hogy ingyenesen fogadunk és ingyenesen adunk tovább élelmiszereket. Igen, sajnos mi is zártunk már ki olyan szervezeteket, amelyekről kiderült, hogy visszaéltek a segélycsomagjainkkal, egyszer rendőrségi feljelentést is tettünk. Százszázalékos garanciát nem tudunk vállalni senkiért, de a saját hitelességünk és a bizalom megőrzése érdekében kilóra lebontva elszámolást kérünk az adományainkról, ezenkívül szúrópróbaszerűen látogatunk, ellenőrzünk.

– Ismeri a mondást: ingyen kenyér nincs…
– Igaz. Az egyesület évi 40-45 millióból gazdálkodik, ennek jelentős része raktározási díjra megy el, nem élelemre. Olyan hatékonysággal dolgozunk, hogy minden egyes forint működési költségből 30 forintnyi élelmiszert adományozunk. Hogy lehetséges ez? Mindössze négy adminisztrációs munkatársat alkalmazunk, minden más feladatot – az áru rakodásától az átcímkézésen át a segélycsomagok elkészítéséig – önkéntesek látnak el. Az egyéni díjam mellett az elismerés őket is megilleti.