Mamastratégia

– Nem szabad torkoskodni – fogta meg szelíden a kezem, amikor a harmadik zserbóért nyúltam a vacsoránál. – Holnap is van nap. Nem kell mindent egyszerre felfalni.

A másik nagy trükkje az újrafelhasználás volt. A száraz kenyérből zsemlemorzsa lett, s ha a kalács megszikkadt, kicsit belocsolta tejjel, és zsupsz, be a sütőbe. Újra friss kalács mosolygott az asztalon.

Hasonló volt a helyzet a gyümölccsel. Az érett, kemény körtét meg lehetett enni. A puhábbakra lekvársors várt. A túléretteket rábízta a papára: kis farigcsálást követően pálinka főtt belőlük. A csutkát és a ház körüli maradékot megette a tyúk és a disznó. A tyúkot és a disznót meg felfaltuk mi.

Tésztát nem boltban vettünk, otthon készült a tarhonya, az eperlevél és a levesbe való csiga. Hány milliószor kellett megsodorni a rézpálcát a borda fölött! A száraztészta fölöslege remekül eladhatónak bizonyult, vitték is a lagzikba kilószám. A nagyanyám összecsomagolta, csinos masnit kötött a celofánzacskó szájára, az ismerősöknek fillérekért adta. Nem emlékszem, hogy valamire ne lett volna pénze. Mindig minden csekket pontosan befizetett, életében nem tartozott senkinek. A hitel vagy a hozomra vásárlás nála szóba se jöhetett.

Nagyanyám nemzedéke az utolsó, amelyiknél a vágyak, a valóság és a lehetőségek teljes harmóniában leledztek. Nem volt szabad felkapcsolnunk a villanyt, csak akkor, amikor a velünk szemben lakó, nálunk módosabb P.-éknél is fény gyúlt az ablakban. – Hogy adná ki magát – mondta nagyanyám –, ha mi kezdenénk világítani? Kucorogtam a kanapén, s alig vártam, hogy mi is felkattinthassuk a lámpát. Meg tévét nézhessünk. Mert tévénk sokkal hamarabb került, mint P.-éknek, pedig bizonyára nem volt olcsó dolog akkoriban. Nagyanyám azonban nem sajnálta rá a pénzt. Nagyon gyorsan megvette a gólyalábas gáztűzhelyt is, viszont amikor megöregedett, majdhogynem erőszakkal vezettük be hozzá a telefont. Szabódott, de aztán azt mondta: ha adják, fogadd el!
Nem szerette a pocsékolást. Egyszer talált az iskolatáskámban egy megcsócsált kiflidarabot. Heteken át hallgattam, hogy nem becsülöm meg az ennivalót. Szerencsére a családi kasszát ez nem veszélyeztette. Még azt is elbírta, hogy olykor a szenteknek is jusson adomány. A templomunkban a mamám Szent Ferenccel és Szent Antallal volt közelebbi „kapcsolatban”, ők vigyáztak a családunkra. Egy-egy koccanásos baleset vagy sikeres egyetemi vizsga után a mamára bíztuk a pénzt, adja oda Ferencnek, köszönjük, hogy vigyázott ránk. Később aztán megtudtuk, hogy a mama elosztotta az adományt: százasonként rótta le hálánkat a szentjeinknél.

Mikor meghalt, egy kis füzetben feljegyzéseket találtunk. Minden kiadását, bevételét gondosan lejegyezte. Olyan, hogy ráérő idejében „shoppingolni” ment volna, életében nem fordult elő. Ha liszt kellett a boltból, akkor lisztért ment. Ha cukor, akkor azt írta fel a cetlire. Miként több százezer kortársa, soha nem vásárolt fölösleges holmit. Csak azt tette a kosárba, amire a családnak feltétlenül szüksége támadt.

Hogy ez régimódi takarékosság lett volna? Én inkább normális és teljes életnek nevezném.