Szeretek nőként ragyogni

– Szentendrén nőtt fel. Meghatározta az életét?
– Olyannyira, hogy csak pár éve költöztem a fővárosba. Szentendrén lakni eleve főnyeremény, a mi házunk ráadásul egy patak partján állt. Egyedül mászkáltam mindenhová, este hat után is haza mertem menni, ha elhúzódott a szolfézsórám, pedig világítás sem volt arrafelé. Senkinek nem jutott eszébe, hogy veszélyben lennék. Mára nagyot fordult a világ! Nagyobbik lányom nagycsoportos óvodás, ötpercnyi járásra van hozzánk az ovi, csak egy keresztutcán kell átmenni, de nem merném elengedni kíséret nélkül, mint engem hajdanán a szüleim. Nem tehetünk mást, alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez.

– Az alkalmazkodás önnek is könnyen megy?
– Egyedül a hőséget nem bírom elviselni. Ami az emberi kapcsolataimat illeti, mindenkivel megtalálom a hangot.

– Ez kiderült az X-Faktor során is. A verseny fenekestől felforgatta az életét. Gondolkodott azóta rajta, hogy biztosan ezt akarta-e?
– Nagyon vártam már a pillanatot, hogy fordulatot vegyen énekesi karrierem. Nekem kevésbé okozott gondot az új helyzet elfogadása, de a családomra jobban odafigyeltem. Elképesztő változásokat kellett megélnie a férjemnek is, nem beszélve a gyerekeinkről, akiket óvtunk attól, hogy bármiféle hátrányuk származzék az én hirtelen jött népszerűségem miatt. Sikerült átállnunk egy újfajta életritmusra.

– Harmincöt éves, kétgyermekes anyukaként többen már-már az utolsó esélyének tartották a tehetségkutató versenyt a kiugrásra. Ha mégsem figyelnek fel önre, akkor feladta volna?
– Nem is tudom… Ha nyomulós típus lennék, bizonyára találtam volna utat ahhoz, hogy eljussak a nagyközönséghez. Talán nem volt kellően erős bennem az indíttatás az áttöréshez vagy nem tartottam annyira fontosnak. Ugyanakkor teljesen biztosra vettem, hogy mindennek eljön az ideje. Az X-Faktorban hajszálon múltak a dolgok, a továbbjutást befolyásolta a pillanatnyi lelkiállapot, a felkészültség, a mentorokra tett benyomás. És leginkább a szerencse! Hosszú távon azonban ez nem elég, mérhetetlen mennyiségű munkára is szükség van. Hogy az utóbbi esztendőben szinte minden megtörtént velem – jóval több, mint amiről álmodni mertem –, azt azért tudom értékelni, mert tizennyolc-húsz évig vártam rá. Sokféle helyzetben kipróbálhattam magam, a vendéglátózástól a zenekaros felállásig, voltak már bizonyos tapasztalataim. Aki egy versenyen kezdi, annak iszonyatosan magas lépcsőfokokat kell megugrania.

– Mindent vállal a régebbi korszakából?
– Persze. Még a bénázásokat, a vicces helyzeteket is. Rengeteg zenészbarátom van abból az időszakból, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot.

– Édesapja, Wolf Péter ismert zeneszerző. Nem kért tőle protekciót?
– Szigorúan elkülönültünk egymástól. Legjobb, ha az ember a saját útját járja.

– Egyedül is állja a sarat, ezt bebizonyította. Megváltoztatta a siker?
– Remélem, hogy nem! Lelki trenírozásom nyolcvan százalékban a férjem érdeme. Felfokozott érzelmek, nagy amplitúdójú szenvedélyek dúlnak bennem, melyeket a zenén keresztül tudok levezetni. Azzal, hogy most ez megadatik, egyensúly teremtetett bennem. Egészséges exhibicionizmus is társul hozzá, hiszen köztudottan minden művész magamutogató. De az nem mindegy, hogy három, harmincezer vagy százharmincmillió néző előtt szerepel az ember. Szükség van erős idegrendszerre és stabil állóképességre is, hiszen énekesnő és édesanya vagyok egyszerre. Ezt a két énemet teljesen szétválasztom; ha akarnám, se tudnám összekeverni. Civilben ugyanúgy viselkedem, mint előtte. Bevásárolok, házimunkát végzek, és időnként fáj a fejem. Furán venné ki magát, ha otthon kisminkelve járkálnék és eljátszanám a dívát. A színpadon viszont igazi nőként szeretek ragyogni, aki megvalósítja önmagát és az álmait.

– Miben segít a férje?
– Időben figyelmeztet, hogy pihennem kellene. Én ugyanis képtelen vagyok leállni. Igazából nem lehetek feszült, fáradt vagy ideges, mert az a gyerekekre is átragadna. Nekünk pedig ők a legfontosabbak. Szerencsére jól tudunk navigálni, a zsúfoltabb időszakok után mindig úgy intézzük, hogy teljességgel a családé lehessek. Néha igenis kell lelket önteni belém. Az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjén, színpadra menet a férjem azzal biztatott, inkább azt meséljem majd a gyerekeknek, hogy felrobbantottam az arénát, mint hogy be voltam ijedve.

– Hozta a formáját, mégsem nyert.
– Nem bánom. Legalább egyértelművé vált, hogy a befektetett munka ellenére sem biztos a győzelem. A mai gyerekek teljesítménykényszerben élnek, képesek lennének azonnal feladni, ha nem jön össze az elvárt eredmény. A lányom is abba akarta hagyni az úszást, alig tudtam lebeszélni róla. Azzal győztem meg, hogy én is hosszú évek után jutottam el oda, ahol most tartok.

– Szokott másokra hallgatni? Érdekli, hogy miket írnak önről?
– Arra már az X-Faktor idején megtanítottak, hogy ne olvassam el az internetes bejegyzéseket. Ezt azóta is szigorúan betartom. Aki reflektorfényben áll, az a bőrét viszi a vásárra. Én vállalom a hibáimat is, de nem vagyok rá kíváncsi, hogyan cincálnak szét. Leginkább a szeretteim, az ismerőseim, a rajongóim véleményére adok. Hál’ istennek profi stáb vesz körül, értő módon foglalkoznak velem és a karrieremmel.

– Nyugalom vagy zaklatottság – melyik jellemző önre?
– Próbálok megfelelő arányt tartani, de állandó rohanásban vagyok. Régebben olyan voltam, mint az atomóra, mostanában pedig sehová nem érek oda időben. Ez zavar. Felfokozott állapotban vagyok, ami kell a színpadi munkához, otthon viszont nem szerencsés. De az is igaz, sok energiát kivesznek belőlem a gyerekek. Amikor velük töltök egy szabad napot, estére jobban elfáradok, mintha elmentem volna az ország másik végébe fellépni.

– Kapott már extrém felkérést?
– Egy percig sem titkoltam el, hogy kétgyermekes anyuka vagyok. A verseny során levelet küldött egy elvált apuka, aki felajánlotta, hogy hozzá költözhetek a lányaimmal együtt, ha a férjem valamiért bedobná a törülközőt. Ennél is meghökkentőbbek a reklámfelkérések. Nemet mondtam egy számomra vállalhatatlan szépészeti kezelés népszerűsítésére, viszont szívesen csatlakoztam az Ökumenikus Segélyszervezethez.

– Közben a tehetségkutatók ontják magukból a sztárokat. Nem zavarja?
– Tisztában vagyok vele, hogy a közönség új arcokra kíváncsi. Vannak, akik nem szeretik a tehetségkutatókat, de szerintem szükség van rájuk, hiszen ennél jobb ugródeszka nemigen adódik a megmutatkozásra. Természetesen nem mindenki tud élni a lehetőséggel, de akik talpon maradnak, azokról sokat fogunk még hallani.

– Remélhetőleg önről is. Szokott gondolkodni a jövőn?
– Mivel az idei évem rendkívül sűrű volt, azt szeretném, ha az elfoglaltságaim a jövőben beállnának egy normális mederbe. Bízom abban, hogy sikerül folytatnom a pályát, és évtizedek múltán is ugyanígy beszélgethetünk majd, mint most.