Vitt már el a mentő

Nonstop szolgálat az övé, telefonját szinte soha nem kapcsolja ki. Nemrég hajbeültetésével keltett figyelmet.
Ritkán beszél a magánéletéről, nekünk most megtette. Győrfi Pállal találkozott Borzák

– Hadd nézzem, kinőtt-e már a haja!
– Gondoltam, hogy nem fogja kihagyni… Egyszerű hajbeültetésnek indult, mégis hatalmas médiafelhajtás lett belőle. Valójában engem nem zavar a kopaszodás. De amikor megkeresett egy klinika, konzultáltam a feleségemmel, és mivel különösebb áldozatot nem követelt a beavatkozás, minden további nélkül belevágtam. Ha tudom előre, hogy „ráharap” a sajtó, talán óvatosabban mondok igent. Még a közösségi oldalakon is foglalkoztak velem, sőt a mentőszolgálat honlapjára is felkerült a hír. Ennek nem nagyon örültem, mivel szóvivőként hétezer mentőst képviselek, akik joggal gondolhatták, hogy ennél azért vannak égetőbb gondjaink is.

– Átlépett egy határt?
– Nehéz ezt eldönteni. A mentősök szóvivőjeként elsősorban közalkalmazotti feladatokat kell ellátnom, de mivel gyakran szerepelek a televízióban, lehetetlen elkerülni az ismertséget és a vele járó népszerűséget. Számomra komoly kihívást jelent, hogy megfelelő arányokat tartsak, és ne lendüljek át a celeb kategóriába. Ha egy baleseti helyszínen piros egyenruhában nyilatkozom, azt mindenki természetesnek tartja, hiszen ez a munkám; ugyanakkor érzékelem, hogy sokan a magánéletemre is kíváncsiak.

– Hiteles tud így maradni?
– Mindennél fontosabb a hitelesség. Szűkszavú közleményeinknek pontosnak és körültekintőnek kell lenniük, betegjogoknak vagy nyomozati érdekeknek nem szabad sérülniük. Ha valaki irigyelne azért, hogy nekem nincs más dolgom, mint esténként elregélni pár mondatot a tévében, az óriásit téved. A legrövidebb szöveg is alapos felkészülést igényel. Mivel alapképzettségem szerint mentőtiszt vagyok, a nagyobb balesetekhez igyekszem odamenni. Indokolt esetben használhatok megkülönböztető jelzést, és természetesen van a kocsimban életmentő felszerelés is. Ha éppen nem tudok a helyszínre sietni, akkor a bajtársaimtól gyűjtök információkat. Nekem is nonstop szolgálatban kell lennem, így hát soha nem kapcsolom ki a telefonomat. De nemcsak a sajtómunkát irányítom az Országos Mentőszolgálatnál, hanem az egyéb kommunikációs feladatokat is. Állami „nagyvállalat” lévén a rendezvényszervezéstől a kormányzati kapcsolattartáson át a levelek megválaszolásáig tengernyi feladat hárul ránk.

– Rutinos szóvivőnek tartja magát?
– Tizedik éve csinálom. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ennyi idő alatt sikerült már szereznem némi jártasságot. Ami pedig a téma fontosságát és érdekességét illeti, az újságírók és a mentők érdekei nem mindig esnek egybe. Az is előfordul, hogy a média képviselői hamarabb értesülnek bizonyos történésekről vagy éppenséggel előbb érnek oda a helyszínre, mint mi. De ezt nem feltétlenül tartom mulasztásnak. Alapesetben a mentők irá­nyí­tóközpontjából engem értesítenek először, de mivel hihetetlenül felgyorsult az információátvitel, sok múlik a tudósító kapcsolatrendszerén is.

– Előfordulhat, hogy az újságíró véletlenül szemtanúja lesz az eseményeknek, így első kézből számolhat be a történtekről. Ön került már hasonló helyzetbe?
– Nemrég a Kálvin téren araszoltam, mikor megkocogtatta valaki az autóm ablaküvegét. Először azt hittem, egy ismerős akar üdvözölni, de aztán észrevettem a túloldalon csoportosuló embereket. Egy nyolc év körüli kislányt álltak körül, aki súlyos sérülésekkel feküdt az úttesten. A bajt csak tetézte, hogy enyhén ittas anyukája rátámadt a balesetet okozó sofőrre. Ebben a balhés helyzetben pillanatok töredéke alatt kellett feltalálnom magam. De szerencsére hamar jöttek a kollégák.

– Hiányzik a mentőzés?
– A mentők iránti rajongásom hatéves korom óta tart. Szóvivőként sem akartam abbahagyni, havonta egy-két nap ügyeletet vállaltam. Néhány esztendeje azonban le kellett mondanom róla, mert egyrészt folyamatosan a sajtó rendelkezésére kell állnom, másrészt pedig azt tapasztaltam, ha megérkezem valahová, személyemmel zavart keltek az emberekben. Gyakran reagáltak úgy, hogy ők nem a tévéseket hívták. Tehát a képernyős ismertség nem kis felelősséggel jár, úgy éreztem, nekem soha nem szabad hibáznom. Mivel például nem mindig sikerül elsőre egy vénás injekciót beadni – meglehet, ezzel nem vagyok egyedül –, úgy döntöttem, hogy a mentőszolgálat „arcaként” már nem tehetem ki magam ilyesminek. És valljuk be őszintén, a gyakorlatból is kezdtem kiesni. Hosszú lelki vívódás után hoztam meg a döntést, hogy abbahagyom a kivonuló szolgálatot.

– Mellesleg szóvivőként sem hibázhat!
– Ez igaz. Alapvetően óvatos ember vagyok. Ötször átgondolom, mit mondok, az információkat pedig több forrásból is ellenőrzöm. Az operatív mentőmunkában, például baleseteknél, rosszulléteknél talán nagyot nem tévedhetek, hiszen kellő gyakorlatot szereztem már benne, és alapképzettségem is van hozzá.

– Szívén viseli bajtársai problémáit?
– Teljes mértékben. Elhivatott mentők, kevés megbecsülés, hihetetlenül alacsony fizetés, elöregedett gépkocsipark, évi egymillió esetellátás – címszavakban így jellemezhetném a helyzetünket. Lehetőségeimhez képest eddig is a jobbítás érdekében dolgoztam, bár sokaknak biztosan csalódást okoztam, mikor kivonuló mentőből szóvivő lettem. Van, aki még most is azt várja tőlem, hogy minden alkalommal mondjam el, mennyire frusztrált szakma a miénk. De amikor az aktuális balesetekről kérdeznek, nem hozhatom fel a méltánytalan bérezést. Viszont egy ilyen interjúban, mint a mostani, beszélhetek a problémáinkról, még akkor is, ha tudom, hogy nem ettől változnak meg a dolgaink.

– Vannak emiatt álmatlan éjszakái?
– Szó se róla, jobban örülnék neki, ha egyetlen mondatom után kinyílnának a pénzcsapok. De azzal már szóvivői pályafutásom kezdete óta tisztában vagyok, hogy nem vállalhatom magamra az érdekvédők, a szakszervezeti vezetők szerepét is. Nekem éppen elég a mentők kommunikációs képviselete.

– Ki tud szállni a napi pörgésből?
– Miután az előző komoly kapcsolatom véget ért, sokáig egyedül éltem. Fiammal, Danival is jobbára csak hétvégeken találkoztam. (Azóta kész felnőtt lett, már tizennégy esztendős.) Úgy tűnt, a családi kötöttségek nélküli életforma megfelelő egy szóvivő számára. Feszes napirendembe egyébként sem fért bele, hogy én menjek a gyerekért a bölcsődébe. Nem hittem volna, hogy valaha újra családot alapítok, ám ez is megtörtént. Feleségemet egy társasági autóversenyen ismertem meg. Ma már boldog szülők vagyunk, Ádám kétéves, Alíz öt hónapos. Néha még most is majdnem elcsábít a munka, igazából nyugodt hétvégéim sincsenek, de a két kisgyerek megköveteli, hogy többet legyek velük. Most az a legfőbb célom, hogy megtaláljam a hivatás és a magánélet közötti egyensúlyt.

– Mikor jelentkeznek az elvonási tünetek?
– Korábban pár nap után kezdett hiányozni a nyüzsgés, de néhány éve már tudok úgy nyaralni, hogy kikapcsolom a telefonomat; egy idő után persze kíváncsi vagyok az üzenetekre. Amikor bekövetkezett a magyarországi vörösiszap-katasztrófa, a tunéziai tengerparton pihentünk, ám a hír hallatán azonnal szolgálatba helyeztem magam és mobilon tartottam a kapcsolatot a kollégáimmal. De azt nem gondolnám, hogy pótolhatatlan vagyok.

– Az ön családja biztonságban lehet, hiszen mindig kéznél van egy mentős!
– Csakhogy az egészségügyi dolgozók pontosan tudják, milyen könnyű okosnak lenni, ha másokkal történik baj, és mennyire nehéz helytállni, amikor a saját hozzátartozójuk kerül veszélybe. Ez a mentőkre is érvényes: életveszélyes eseteket simán ellátnak, torokfájás esetén azonban háziorvoshoz fordulnak. Nem fogja elhinni, már itt dolgoztam, amikor egyszer hozzám is kellett mentőt hívni. Tizenkilenc éves koromban csúnyán elestem a lépcsőn, kis idő múlva elviselhetetlen hasi fájdalmat éreztem, ájulás kerülgetett. Bemagyaráztam magamnak, hogy biztosan belső vérzésem van. Kijöttek a bajtársaim, infúziót adtak és már vittek is a kórházba. Az orvosok hamar felállították a diagnózist: a beágyazódott vesekövem kimozdult a helyéről és vándorútra indult, az okozta a kínzó görcsöt. Na, ezt nem vertem nagydobra!