Az is baj, ha mindenki megérti

Népművelő vagyok. Az első végzettségem államháztartási ügyintéző, ebben a szakmában egy percet sem töltöttem el. Dolgoztam a vasútnál, utána az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetben atomtechnikusként. Amikor az intézet megszűnt, pontosabban: csak a legnagyobb tudósok meg az őket kiszolgáló személyzet maradtak ott, elkezdtem főállásban népművelőként dolgozni Sitkén. Ez a kilencvenes évek első felében volt. Jóval korábban, 1980-ban megalapítottuk a Sitkei Színkört, tehát mondhatni, munka mellett korábban is népművelő voltam. Több mint tíz éve vezetem főállásban a Soltis Lajos Színházat, ami a Sitkei Színkör jogutódja. 2000. november 22-én egy súlyos autóbaleset részese voltam. Ebben meghalt a színkör művészeti vezetője, Soltis Lajos és két vezető színészünk, Figer Szabina és Kurucz Laci. Én életben maradtam. Rokkantnyugdíjas lettem, illetve most már rokkantjáradékos. A baleset utáni nap a gyerekeim (gyerekek alatt N. G. a társulat tagjait érti, vér szerinti gyerekei nincsenek – a szerző) a művelődési házban sírtak-ríttak, akkor bement hozzájuk a polgármester asszony, és röviden közölte velük, hogy nincs többé Sitkei Színkör, haza lehet menni
.
Még a kórházban felhívtak a színkörösök, és azt mondták: megbeszélték, hogy ezek után nem maradnak tovább Sitkén. Elkezdtem telefonálni. Celldömölkön boldogan fogadtak bennünket, a színház felvette az elhunyt vezetőnk nevét, így lettünk Soltis Lajos Színház Művelődési Egyesület. Először a művelődési központba kerültünk, de azt pár év alatt kinőttük. Színészképzést indítottunk, lettek stúdiós- és gyerekosztályaink, mindnek hely kellett, nem fértünk el. Évekig a régi moziépület volt a központunk, onnan most ki kell költöznünk, viszont megkaptuk a volt kisegítő iskola épületét. Egy a baj vele: a belmagasság kicsi, hiába a szép lámpaparkunk, nem tudjuk érvényesíteni. Viszont az önkormányzat pályázott művészmozira, s azt a termet úgy alakítják ki, hogy nekünk is meg fog felelni. A nagyszínpadi előadásaink meg úgyis a művelődési központban futnak.

Az előadások bevételéből március végéig kihúzzuk. Ha ki is írják a pályázatot a működésre, az meg olyan lesz, hogy júniusban tudjuk meg, mennyit kapunk, és novemberre szivárog le hozzánk. Addig hitelből kellene élni, mint tavaly, amikor Peti házára vettünk fel kölcsönt. Ha megkapjuk a pénzt, kifizetjük a hiteleket, aztán folytatódik a döglődés. Egyetlen teljes munkaidős alkalmazottunk van, egy páran félállásban vagy ilyen-olyan konstrukcióban vannak itt.

Persze a legtöbben csak előadásokban szerepelnek, nem ebből élnek. Aki elvégzi a színi stúdiót, az maradhat, ha akar. Aki tehetséges, az már korábban is fellép velünk. Az utolsó osztály például itt maradt teljesen. Nekik feladatot kell adni. Ennyi ember tanításához, uram bocsá’, még a pisiléséhez is helyet kell biztosítani.

A miénk kezdettől közösségi színház: egy közösség működteti. Tábort szervezünk, színházi meg mesefesztivált, színészbált, s közben sok ember gyűlik körénk. Editnek például, aki a jelmezeinket varrja, még gyereke sem járt ide, mégis segít. Márió apjának, Mikinek, aki a színház műszaki vezetője, szállító vállalkozása van, azzal is próbál hasznossá lenni. Általában eljön egy pont, amikor a szülők elkezdenek többes szám első személyben beszélni a színházról: csináljuk így, mert nekünk így lesz jó. Olyankor tudom, hogy már velünk vannak.

Az alternatív színházak most keresik a helyüket. Erre találta fel a Független Színházak Szövetségének új vezetése, hogy közösségi színházat kell csinálni. Tizenhárom éves tagságunk alatt számos alkalommal neveztünk az alternatív szemlére. Az egyetlen alkalommal, amikor küldtek hozzánk válogatót, az illető azt mondta az Álomevők című darabunkra, hogy ez nem egy alternatív előadás, mert szinte mindenki megérti… Mozgásszínházi darabról van szó, Norvégiában és Spanyolországban annyira ragaszkodtak hozzá, hogy mikor mondtuk, hazánk ugyan küld bennünket, de az utazáshoz támogatást nem ad, akkor az utazási költségek 90 százalékát kifizették. Két alkalommal vittünk fel benevezett produkciót Budapestre, mert nem ért rá a válogató lejönni Celldömölkre. Budapesten béreltünk termet, felbumliztunk a társulattal – erre a válogatók nem jöttek el. Mégsem ez a fő oka, hogy nem vagyunk tagja a szövetségnek. Egyszerűen a tagdíj az egyetlen alkalmazottunk nettó havi fizetésének a kétharmada…

Sokat gondolkozom azon, ha egyáltalán nem jön több működési támogatás, mi lesz. Arra jutottam, hogy visszatérhetünk az alapokhoz. Lenne egy színjátszó csoport, amelyik keveset játszana, inkább fesztiválokra járna.

Hogy én mit csinálnék színház nélkül? Régen országjáró kerékpártúrákat, gyalogtúrákat szerveztem. A balesetem óta szinte eggyé váltam a színházzal. Volt már olyan fél napom, amikor tudtam dolgozni a kertben, ugyanis a cukrom normális szintre ment. Nem úgy, mint a színházi tevékenység során, amikor napi öt inzulinnal megyek. De megyek, amíg csak tehetem.

Tehetjük.

Lejegyezte: Tanács Gábor