Fájdalom nélkül nem megy

Mit keresek itt? – kérdezi magától Lubics Szilvia. Hiszen aludhatna békésen nagykanizsai otthonában, férjével és három kisfiával. Aztán átmehetne reggel Hahótra, ahol fogorvosként dolgozik. De hol van még a reggel? Azt meg is kell érni. Itt, az egyik legkeményebb ultramaratoni futóverseny, a spartatlon 246 kilométeres távján, valahol Athén és Spárta között, az éjszakában.

Megtapogatja a lábát és lepereg előtte mindaz, amiből erőt lehet meríteni. Felrémlik Athén, a hajnali félhomály, a gyönyörűen kivilágított Akropolisz, ahol háromszáz atlétával együtt a rajtpisztolyra várakozik. Ölelik egymást. Nem szólnak semmit, beszélnek helyettük a mozdulataik: a kőkemény útról, hajnali ébredésekről, kegyetlen – heti 180 kilométeres – futóedzésekről, kitartásról, vasfegyelemről. És kérdeznek is: vajon ki az, akivel e mozdulatokat másfél nap múlva megismételhetik? Hiszen tudják jól, Spártába csak minden második induló érkezik meg – jobb években. A rosszabbakban csak minden harmadik.

– Én ott leszek. Senki nem állította, hogy ennyi futás nem fog fájni. Nem azért jöttem, hogy sajnáljam magam – mondja ekkor és felpattan. De innen már nem örömfutás következik, az véget ért az első nyolcvankét kilométer után, míg eljutott Athénból Korinthoszig. Akkor úgy érezte, körbe tudná futni a világot. Pláne, mikor elhagyta az autópályát, az olajfinomítókat, majd keresztülszaladt kisebb váro¬sokon és elérkezett a festői tájra. Mit számított neki a meredek út és a harmincöt fok, amiben aszalódott! A látvány mindent kárpótolt: lent a tenger apró fehér házakkal, másik oldalán a hegy, közte ő, a spartatlonos.

Milyen különös ez a szó. Hiszen nem is tartja magát atlétának, azelőtt soha nem sportolt. A második fia születése után kezdett futni, nyolc évvel ezelőtt. Aztán mikor hazajött a szülészetről a harmadik fiával, másnap már indult edzeni. A férje meg is kérdezte: nem kellene előbb kipróbálni, hogy el tudsz-e sétálni a boltig? De Szilvi mindenben ilyen: fanatikus. Most is. Nem állt meg eddig egyetlen pihenőnél sem.

Korinthosz után azonban elmúlt az eufória, és eszébe jutott, mennyi van még vissza. Addig hullámzott a terep, onnantól viszont már csak a hangulata. Folyamatos emelkedők következtek, köztük egy tíz kilométeres szerpentin, ráadásként pedig leszállt az este. Ám ekkor is akadt segítsége: egy traktoros szegődött a nyomába és kilométereken keresztül világította neki az utat. Végül maradt a fejlámpa és a fényében meg-megvillanó szempárok.

Félelem? Arra ilyenkor nem jut energia. Sem az önsajnálatra. Fut hát tovább és ránéz a telefonjára. Érkeznek a szurkolói üzenetek, megnyitja a legfrissebbet: „Mutasd meg, milyen kemények a magyar csajok!” Megmutatom – mondogatja, majd órákon keresztül forgatja fejében a szavakat.

Hogy merre jár közben? Ki tudja? Aztán derengeni kezd valami, egy kisváros, Nestani fényei. A főtéren kis kápolna, az utat helybéliek szegélyzik. Integetnek. A gyerekek sem alszanak, ők is kiabálnak. A férje érkezik mellé -autóval, azt mondja, pihenni kell. Szilvi teszi, amit hall. Ilyenkor az ember már nem tud gondolkodni. Nyolc percet fekszik, ez az első megállója 177 kilométer óta.

Aztán folytatja. Dögtelep mellett vezet az útja. A gyomra ezt már nem bírja, kijön minden, amit magába erőltetett. A férje ismét mellé ér és biztatja: „Nem igaz, hogy nem tudsz gyalogolni.” Megmutatja, hogy kell. Szilvi nézi, aztán követi a tanácsait, nem ő megy, viszik a lábai. Úgy érzi, nincs már rajta semmi emberi. Izzadt, mocskos, menet közben ráborult az energiazselé, ráfolyt az ital. Fogat akar mosni. A következő ellenőrző pontnál, egy hegy lábánál megteszi. Ezzel talán visszakap magából valamit.

Aztán kaptat egyre feljebb, végül egy sziklás szakaszon kell átmászni. Kegyetlenül fúj a szél, a talpa tropára ment, de nem adja fel. Az ultrában az a jó, hogy előbb-utóbb minden elmúlik. A fájdalom és a hegy is. Hogy is mondta annak idején a némettanára, a példakép, akinek mindig meg akart felelni? Szilvi az akaraterejével egyszer hegyeket fog megmozgatni. Igen. Bármire képes. Márpedig most semmi mást nem kell tenni, csak futni. Ahogy huszonöt órája teszi.

A nap újra elkezd tűzni. Túl van a 200. kilométeren. Ismét kaptatók következnek. Nagyok. Percek telnek el vagy órák? Ki tudja? Aztán feltűnik Spárta és a Taigetosz. Elkezd visszaszámolni. Még tíz kilométer a cél, ott várja Leonidász szobra – iszonyat sok. Fut hát tovább – és beszél a szoborhoz. A férje ismét utoléri kocsival és átöltözteti. Mondja, hogy messze megelőzte az összes női spartatlonost.

A városban már várják a kamerák és a fotósok. No meg a láz, az orvosok és az infúziók – ami miatt a magyar himnusz alatt üresen fog állni a dobogó. De most még fut. És folynak a könnyei: ott a szobor!

A szurkolók az utolsó hétszáz méteren a kezébe adják a magyar zászlót. Fújja a szél. Nagyon nehéz.