Alfa Romeo Mito 1,4 TB: kicsapongó szerető

Az Alfások rendje külön tanulmányt kíván. Senki sem érti, hogyan tudnak így szeretni egy gépet. Mit szeretni, imádni! Legyen szó saját kocsijukról vagy a többi Alfáról: integetnek, villognak, előzékenyek a kollégákkal. aki Alfában ül, egy elit klub tagjának érzi magát, s nem csak a márkatársak miatt. Nem tudom megfogalmazni, de tényleg volt bennem valami jóleső izgalom minden reggel, mielőtt beültem a Mito-ba. S az alig látható mosoly makacsul tartja magát az arcunkon, míg megkerüljük az autót.

A 8C sportkocsiról visszaköszönő orr gyönyörű és semmivel összetéveszthetetlen, az eleje pedig az új Alfás divat szerint cseppet sem agresszív, inkább az utat szaglászó hűséges kutyára emlékeztet. A klasszikus keret nélküli ajtó értelmetlen, de szerethető és nagyon menő. Hátulról szemlélve is rendben van a kis Mito, de a túlméretezett alsó rész miatt a hátsó ablak nagyon kicsi. Ennek beülve érezzük igazán a súlyát, ahogyan az egész beltér is felemás érzéseket ébreszt. A középkonzol lehetne bármelyik Fiaté, ahogyan a kormánykerék is. Ez utóbbi túl nagy és vékony, nem szerettem. Nem így az ülések: csodálatosan finom barna bőrrel bevonva, ekkora autóhoz mérten nagyok és kényelmesek. A hátsók is használhatóak, de a láb- és a fejtér természetesen kevés ahhoz, hogy akár középtávon is kényelmes legyen felnőtteknek. A Mito-ban van USB csatlakozó is, amit csak azért hangsúlyozok, mert sajnos ez még nem természetes minden gyártónál.

Az 1,4-es turbómotor hozza az Alfától elvárt sportos karaktert. A 135 lóerő jól gyorsítja az autót, a hangja meg egyenesen fenomenális. Mégsem tudtam maradéktalanul élvezni: az új váltó miatt. Mindenki kímélje meg magát a csalódástól és felejtse el a Mito-t automata váltóval. A TCT-nek nevezett duplakuplungos cucc nemcsak életidegen az Alfa-érzéstől, de néha lassú és idegesítően darabos. Előzésnél padlóig nyomva a gázpedált fájóan sokáig teketóriázik. Enyhe fájdalomdíj, hogy a váltó mögötti fülekkel is kapcsolgatható, de az igazi a klasszikus manuális váltóval lenne. A kis turbós motor egyébként városban kilencet fogyasztott, ami átlagos érték, de országúton nem sikerült nyolc alá vinnem.

Menet közben azért előfordult, hogy lefelé görbült a szám. Értékelem én a sportosságot, de a Mito ráz, nem is kicsit. Fővársunk remek útjain szekér módjára zötykölődik szegény, mintha tömör gumiból lennének a kerekei. Egy-egy úthibán akkorát ütött, hogy meg kellett állnom ellenőrizni, nem történt-e valami baj a felnivel vagy a gumival. Ezektől függetlenül mégis jó dolog vezetni a Mito-t. A nagyméretű tetőablakon besüt a nap, a Ferrari-piros fényezést mindenki megnézi. Egyszerűen jó az élet egy Alfában.

A stílus és az élmény drága – legyen szó Miniről, DS3-ról, vagy épp a Mitóról. A kocsi ára – a felejthető váltó nélkül – kicsivel több, mint ötmillió. A konkurensek ennél valamivel drágábbak, kisebbek is, de ebben a kategóriában mégsem ez számít, hanem a szerelem. Az Alfának pedig sokan esküdnének örök hűséget nemre és korra való tekintet nélkül. Ha házastársnak nem is, de szeretőnek én is elfogadnám...