Nem állt meg tőlem a világ

Idén az elismerést Rába Roland kapta: a Nemzeti Színház Hamlet-előadásában Polonius megformálásáért.

– Ön olyan keveset nyilatkozik, hogy a beszélgetésre való felkészülés során még azt sem sikerült „kinyomoznom”, honnan származik, van-e a családjában előzménye a színészmesterségnek. Hát nem minden színésznek veleszületett tulajdonsága a jó értelemben vett magamutogatás?!
– Láthatóan én vagyok a példa rá, hogy közülünk néhány „csodabogár” csak a színpadon szeret megnyilatkozni, egyébként inkább kicsit magánakvaló, rejtőzködő. De ha már érdeklődik, nem titok: Tatabányán nevelkedtem, vendéglátós szülők gyermekeként. A játékosság képessége velünk születik, minden kisgyerek – még ha nem is fogalmazza meg így – afféle színész vagy mókamester akar lenni. Aztán a nagy többség, velem ellentétben, ezt hamar kinövi. Én iskolai színjátszó körbe jártam, szavalóversenyeken indultam, és hétvégén esküvőkön jó pénzért verseket mondtam. Majd második nekifutásra felvettek a színművészeti főiskolára.

– A minapi Gábor Miklós-díj is az ön jó pályaválasztását igazolja…
– Ez az elismerés óriási megtiszteltetés és egyúttal csodálkozás is számomra!

– Csodálkozás?! Ennyire szerény vagy ennyire kishitű?
– A Nemzeti Színházhoz kerülésem első évében, a 2008–2009-es évadban az Oresztész című darabban együtt játszottam Garas Dezsővel. Akkoriban nekem még valahogy nehezen ment előadás végén a meghajlás. Egyik este Garas odaszólt: „Maga mire ilyen szerény?! Hajoljon meg rendesen, fiam!” Szóval ma már ez se nem szerénység, se nem kishitűség – egyszerűen a sikerek és a díjak nem mindig esnek egybe az ember saját mércéjével. Ifjan az is megesett velem, hogy úgy éreztem egy alakításom után: igen, ezért ma megszenvedtem, ezt jól elkaptam – és döbbenten láttam az előadás után, hogy a világ nem állt meg ettől, a nézők nem ragadtak a székükbe. Ma már nem vetem a közönség szemére, hogy a taps után képes szépen felállni és hazamenni. Egyébként is eljutottam addig a felismerésig, hogy számomra a próba a színház legjobb része.

– Ezt muszáj megmagyaráznia! Mert – ismétlem önmagam – a színészettel együtt kell járjon a ma-gamutogatás egészséges vágya, nemde?!
– Ez meg is van, mert hát a próbafolyamat célja mégiscsak az, hogy a darabot színpadra állítsuk. De én a felfedezőutat szeretem a legjobban: amikor az ember laza tud lenni, az ihletett pillanatban rátalál a megoldásra, ráérez a helyzetekre, amikor meglepi a kollégáit vagy a rendezőt, mert egy hosszabb ideje elemzett szöveg egyszer csak megvilágosodik.

– Annak idején a Katona József Színházból azért jött el, mert „elveszett a nagy csapatban”. Most is ezért távozik az évad végén a Nemzetiből?
– Válasszuk külön a kettőt! Pályám elején vártam, vártam a főszerepeket, és közben elégedetlenkedtem. Aztán megkaptam őket sorra, és lám, nemigen csökkent az elégedetlenség. Azt éreztem, mennyit kellene még tanulnom, fejlődnöm, de egy intézményesült „színházgyárban” ez nehéz, kiveszett belőlem a szellemi pörgés, ezért váltottam. A Nemzeti most egészen más. Már csak azért is, mert szinte egyfolytában politikai támadások érik – mindeközben az igazgató Alföldi Róbert magas színvonalú munkát vár el, ezzel szeretne bizonyítani mindenkinek az egyre szorongatóbb anyagi helyzetben is. Itt számtalan inspiráló feladat részese lehettem, nem utolsósorban itt rendezhettem először Alföldi felkérésére. Korábban ez a vágy nemigen hajtott. Azonban mostanra a „külsős” felkérések egyeztetése az anyaszínházammal mind nehezebben ment, bármennyire engedtek is, nem fair ennyi megértést várni tőlük. A jövőben szabadúszó leszek.

– Kevesen választanák mostanság az ön helyében a biztonság helyett a biztos bizonytalant.
– Nekem a kényelem nem áll jól. Látom magamon, hogy szó szerint hízok. És hát a színészet, kérem szépen, amúgy is alkati kérdés. Van, amire alkalmas vagyok, és van, amire nem – nem feltétlenül a képességeim, hanem a kinézetem miatt. Ha egy zömök, kopaszodó alak vagyok, és szeretnék hőskaraktereket játszani, akkor bajban leszek ezen a pályán. Ehhez persze szükségeltetik némi önismeret – szomorú látni, hogy sok kollégámban ez nincs meg, és ettől boldogtalanok. A színház vizuális műfaj is, vagyis a karaktereknek látványban is stimmelniük kell. Amikor rendezőként a szerepekhez keresem a megfelelő színészt, a választáskor tapasztalom magamnál is ezt a szempontot.

– A jövőben a színészkedés vagy a rendezés felé billen majd a mérleg nyelve?
– Nem akarok mindenáron játszani. Talán pont azért, mert szívesebben rendeznék? Látja, még magam sem tudom a választ. Sokáig a lustaság vagy a félelem a rendezéstől erősebb volt bennem, mint a szándék. Ha „csak” színészként állok a színpadon, megírt szöveggel a kezemben várom a rendezői instrukciókat – ez egy működő önvédelmi reflex. Valószínűleg nem akartam felelősséget vállalni másokért is. A Nemzeti új kaput nyitott az életemben: a rendezőét. Én tipikus kétkedő, kereső ember vagyok, akinek nem a végeredmény a célja.

– Ez saját „receptje”, vagy esetleg van a pályán példaképe?
– Sok olyan kollégát említhetnék, aki igazán magas színvonalon végzi a munkáját. De Schilling Árpád színházi és magánemberként is egy igazi különc! Ez a jó humorral megáldott, mániás ember alapította a Krétakör Színházat, amely Magyarország legismertebb független társulatává vált 1995 és 2008 között. A másik csoda számomra Törőcsik Mari. A színészi pályán töltött több mint ötven év után is olyan energiával próbál, olyan intenzitással vesz részt a munkában, hogy nézni is fárasztó, hát még lépést tartani vele! Annak idején Michael Jacksonra mondták, hogy biztosan nem erről a bolygóról származik – na, Mari is éppen ilyen ufó! Mikor említettem neki a párhuzamot, kikérte magának: ő csak egy egyszerű asszony. Így igaz, de amikor belép a színpadra, a mesterségünk nagyasszonya, a hivatásunk minden csínját-bínját bírja. Ő például mer rosszul próbálni – és ettől csak még nagyobb a szememben. Tudja, amikor a próbák során egy színész még nem érez rá a szerepére, nagyon kiszolgáltatott tud lenni. Olyan lehet ez, mint amikor egy nagyinterjúhoz az újságíró a nyers kézirattal vajúdik, és az még tele van helyesírási hibákkal, elütésekkel, szóismétlésekkel, kesze-kusza gondolatokkal. Csináljon majd rendet köztük a kedvemért…