Varjúleves az élvezet csúcsa

Már a nyitó fejezetből kiderül, hogy „a kis Jánost” az ötvenes években osztályidegenként mamával, nagymamával együtt kitelepítették a Börzsönybe, s azt ették, amit a természet adott. Az őz, a szarvas, a vaddisznó, a pisztráng és a gomba napi eledelük volt. Később az iskolaszüneteket Telkiben töltötte. Ott lőtte és főzte meg egyedül, mint ősi magyar specialitást, a nevezetes varjúlevesét, és bár a hölgyek fintorogtak, mind elfogyott – miként a vadászkönyve is. Fanyar humorát, őszinteségét, kemény társadalomkritikáját néhai nagy humoristánk, Hofi Géza is (aki szintén vadászott, nem is rosszul) értékelte volna, főleg a „cucilista vadász elvtársakról” írottakat. Könyve kiváló korrajz, amely abszurd derűvel ábrázol egy sötét időszakot, ahol fényről és szépségről legfeljebb a természet kapcsán szólhatunk.

– A természet és a vadászat szeretetét Kiss Bandi bácsi, egykori uradalmi vadőr táplálta belém még a börzsönyi kizsuppolásunk idején. Remélem, az égi vadászmezőkön már senkit nem izgat, hogy osztályidegen kölyköt pátyolgatott. Hatévesen, 1953-ban avatott vadásszá, amikor életem első erdei bak nyulát lőttem. Sebvéres tölgyfaággal köszöntött, a Monarchia vadászrituáléja szerint, amit a kalapomra tűzött, majd terítéket készített, és az „avatás” mogyorófavesszővel történt: első ütés az Istené, második a királyé, harmadik a vadé, negyedik a vadászé, ötödik a szerencséé. Reguláját ma sem feledem: „Aki az első patront mellélövi, a másodikat nem érdemli!”

Kitelepítésünkkor családom többi tagja már szétszóródott a világban. Minket is vártak, de a sors ellenünk játszott. Nagyapámat, a Gyáriparosok Országos Szövetségének meghatározó tagját mint „klerikális reakciós burzsujt” a szövetséggel egy napon bezárták. Megszigorították a határőrizetet is, így aztán itt rekedtünk. Sem a börzsönyi, sem az utána következő intézeti évek nem okoztak bennem traumát. Egy kisgyerek még nem emészti magát azon, hogy a felmenőit totálisan lenullázták.

Bandi bácsival folyton jártuk az erdőt, a patakban fogott pisztrángot szabadban, kövön sütöttük meg. A vadászat tett ínyenccé, hiszen az erdő bőven kínált finomságokat. Az már később történt, hogy egy magas, de korhadt fáról, amire felmászni életveszélyes lett volna, kétkilónyi barna laskagombát lőttem: egyenként! Nagy kincs volt az abban az időben, mennyei pörköltet főztünk belőle.

De az igazi kulináris élvezet számomra ma is a varjúleves májgaluskával! A varjú tán még a fegyver kaliberét is felismeri, nemhogy a puskás embert. Kéthetes becserkészéssel mégis sikerült kilőnöm egyet, amiből Bandi bácsi fiával, „kis Bandival” egy különleges recept szerint, sok fűszerrel, kevéske fenyőmaggal aranyló levest főztünk. Viszont a főzelékeket a Balaton melletti nevelőotthonban – ahová nem rosszaságom, hanem családom rendezetlen helyzete miatt kerültem – egy életre megutáltam.

Anyám három műszakban virágmagokat töltött zacskókba egy pesti cégnél. Éjszakánként, mivel több nyelven beszélt, külföldi levelezést vállalt, vegyészmérnök nevelőapám szakfordítást. Érettségi után „bepróbálkoztam” a pécsi jogra, mint X-es persze esélytelenül. Elvégeztem a nyomdaipari szakiskolát, utána reklámiskolát, és hirdetési prospektusokat készítettem. Életem egyik mondatának végére 1971-ben került pont. Mert én 25 évesen már komolyan vettem Kádár elvtárs kijelentését az új gazdasági mechanizmusról, miszerint itt nem lesz „menedzsercucilizmus”. Meghívólevéllel jutottam ki Bécsbe, és két év múlva már visszatértem mint osztrák állampolgár.

Ausztriában egy ipari, műszaki berendezéseket, gyártósorokat forgalmazó cégnél dolgoztam. Sokat utaztam, az arab országokat szinte végigjártam. Az itteni házamat azért Felcsúton építettem, mert majdnem egyenlő távolságra van Bécstől és Budapesttől. Ugyanis én az egykori Monarchián belül ma is mindenhol otthon vagyok. A birodalom szétesett? Hát, Istenem, elfuseráltuk ezt is…

Büszke vagyok arra is, hogy a rendszerváltás után egyebek között az 1990-ben megalapított AGM Zrt. – amelynek vezérigazgatója vagyok – készítette el a budapesti digitális katonai alaptérképet és a magyar katonai digitális légi irányítási rendszert, amit a NATO a szer¬biai háborúban is használt. Tagja lettem a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének (akárcsak a nagyapám), és mint nemzeti, szabadelvű és konzervatív ember, egy ideig politizáltam. Ám a pártokon belüli marakodások miatt kiszálltam, már „csak” dolgozom.

Megjegyzem: az üzleti életben is lehet „bakot lőni”, ami velem is megesik, de ritkán a saját hibámból. Ezt most hagyjuk! Szerintem az olvasókat jobban felvidítják a 65 éves koromig megélt vadászélményeim. Minden trófeámra büszke vagyok! A zempléni, zalai, telki vagy a legutóbbi namíbiai arany- és ezüstérmeimre. Meg arra is, hogy Zemplénben nem lőttem meg egy gyönyörű „tizenhatos” bikát, mikor békésen szundikált a tisztáson, körötte a tehenekkel. Tudja, él még a férfiszolidaritás…