Csak súlyosabb, de nem jobb a férfiagy

Ez a veszély biztosan nem fenyegeti Hámori József agykutató akadémikust, aki nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Beszélgetésünk eredetileg kérdezz-feleleknek indult, de percek múlva élvezettel hátradőltem a fotelben, és hallgattam, hallgattam a fiatalokat megszégyenítő munkabírású professzort.

– Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam azért, hogy hová születtem. Egy vidéki községi orvos és egy magyar–történelem szakos tanárnő nyolc gyermeke közül a legidősebb vagyok. Édesanyám szép könyvtárat hozott a házasságba, amit mindannyian bújtunk. Az anyai nagyanyám Kosztolányi Dezső unokatestvére volt, úgyhogy a Didével – ez a költő családi beceneve – való rokonság csak fokozta a versek iránti érdeklődésünket. A szüleim szerették a zenét: apám kitűnően énekelt, anyám a Zeneakadémiára is járt; rajtam kívül mindenki megtanult tőle zongorázni, én hegedültem. Szépszámú testvéremmel kis kórust alkottunk és esténként együtt zenélt a család. Nem unatkoztunk!

A tudásszomjam tovább fokozódott a budai ciszterci gimnáziumban. Ezekben a szerzetes tanárokban óriási elhivatottság munkálkodott. Megjegyzem: könnyű volt nekik feleség, család nélkül csak a diákoknak élni! El tudja képzelni, hogy mit jelentett például hittanórán, a tanrenden túl a darwinizmusról, az evolúció alapjairól hallani?! Az utolsó két évet Törökszentmiklóson végeztem, ahol ugyanaz a szemlélet uralkodott, ami szerintem ma is kívánatos lenne az iskolákban: ne csupán oktassanak, de neveljenek is.

Pályaválasztáskor – apám példáját látva – orvos akartam lenni. 1950-et írtunk, a pártpolitika döntött helyettem: „elvtársak, nem csinálunk orvosdinasztiákat!” – úgyhogy a jelentkezésem az orvosi egyetemre ki sem ment a megyéből. A sors fintora, hogy később négy öcsém lett orvos.

Végül Szegeden végeztem biológusként. Azt hiszem, a szakmai utamat a Kossuth-díjas anatómusprofesszor, Szentágothai János „jelölte ki” azzal, hogy Pécsre hívott. Szerzett nekem egy pici akadémiai kutatói állást – tulajdonképpen mostanáig az Akadémia kötelékében álltam, „csupán” a címek változtak közben. Az épp száz éve született Szentágothai akkoriban a kisagy kutatásával foglalkozott, ehhez kapcsolódtam én is. És menthetetlenül beleszerettem az agykutatásba.

Súlyát tekintve egy 70 kilós ember agya 1300-1400 grammot nyom, míg egy csimpánzé 400-at, a nagyobb termetű gorilláé is csak 500-at. Mégis naivitás lenne az állatok és az ember közötti értelmi különbséget kizárólag a nagyobb agysúlyból levezetni. Az emberi agy egyik csodálatra méltó tulajdonsága, hogy a születés után rendkívül hosszú ideig képes kifejlődni, formálódni, egyszersmind tanulni. Már ha tanítják!

Az idegrendszer fejlődése során jóval több idegsejt képződik, mint amennyire szükség van, ezért meg kell küzdeniük a létükért. Magyarán: amelyik idegsejt „tanul”, az megmarad, a többi kihullik a rostán. Minél több inger, információ éri a fejlődő idegrendszert, annál gazdagabb lesz a szerkezete. A végeredmény? Az emberi agynak kb. 200 milliárd idegsejtje van. Ezeket tízezerszer több úgynevezett szinapszis, vagyis kapcsolószerkezet köti össze.

Tudta, hogy mindenki másképp lát? Aki kisgyermekként, az első években a négy fal között keveset érzékel a világból, szegényesebb lesz a látása és ezzel együtt a memóriája. A fájdalmat is különbözőképpen tanuljuk meg. Az Egyesült Államokban azt hasonlították össze, hogyan reagál egy ottani olasz és egy tősgyökeres amerikai család gyermeke a fájdalomra. Ha az olasz famíliában a bambino elesik, mindenki körülveszi, babusgatja, sajnálgatja – a gyerek ettől úgy érzi, már kis fájdalommal is komoly „sikereket” érhet el. Vagyis jóval alacsonyabb lesz a fájdalomtűrő szintje, mint annak az amerikai társának, akit a kőkemény baseballmérkőzésről kék-zöld sérülésekkel hazatérve büszkén hátba veregetnek: ez derék volt!

Szerencsére felnőttkorunkban is megmarad bizonyos mértékig az idegsejtek tanulási képessége, sőt képesek sérülés után regenerálódni. Amikor Németh László író hatvan év fölött stroke-ot kapott, elfelejtett írni és olvasni. Ekkor az író behozatta a klinikára az első osztályos könyveket, és elkezdett újra, elölről tanulni; egészen negyedik osztályig felment, sikerrel.

A festő Ferenczy Béni esete még érdekesebb. Lebénult a bal féltekéje, ezért nem tudta használni a jobb kezét – mivelhogy az idegpályák keresztezettek. Erre ő a jobb félteke használatával megtanult bal kézzel festeni, ugyanolyan magas színvonalon.

Hogy miért olyan nagy dolog ez? Néhány millió évvel ezelőtt az agy jobb és bal féltekéje más-más szerepre kezdett specializálódni. Például a beszéd az esetek 96 százalékában a bal féltekében jön létre – de megmagyarázhatatlan módon százból négy embernél a jobban. A jobb félteke viszont olyan fontos funkciókat „vett fel”, mint a muzikalitás, az érzelmi élet, a kreativitás, a képzelőerő vagy a humor. Az éntudat kizárólag a bal féltekének a tulajdonsága, de a jobb is mindig hozzátesz valamit ehhez, csak nem tudatosan. Merthogy a kettő között állandó kapcsolat van, folyamatosan informálják egymást.

Azt azért tisztázzuk: a bal- és jobbkezesség kialakulása sehogy sem kapcsolódik a féltekékhez. De az tény, hogy a balkezesek előnyt élveznek a labdajátékok során és a vívásban. Ennek egyszerű a magyarázata: sportolóknál – függetlenül attól, hogy bal- vagy jobbkezesek – mindenképpen a térérzékelésben fejlettebb jobb félteke dolgozza ki a választ, mondjuk azt, hogyan kell visszaütni az épp felénk száguldó teniszlabdát. Említettem már, hogy az idegpályák keresztezettek, épp ezért a balkezeseknél nincs „tortúra”, hiszen a jobb félteke egyenesen a bal kezet mozgatja – gyorsabban és pontosabban, mintha az információnak még „pluszköröket” kéne futnia a féltekék között. A fő: ne próbáljuk a gyereket „leszoktatni” a balkezességről, ez nem jelent hátrányt az életben. Elvégre nem Kínában vagy az arab országokban vagyunk, ahol a társadalmi szokások szerint csak jobb kézzel szabad enni.

Még egy tévhitet el kell oszlassak: bár a férfiak agya mennyiségileg kb. 100 grammal több, mint a nőké, de ez nem jelent minőségi eltérést. Jó, elismerem, vannak bizonyos készségbeli különbségek. Általánosságban elmondható, hogy a nők beszédkészsége jobb. Nemrég megszámolták, hogy míg egy nő egy nap alatt átlagban 21 ezer szót mond ki, addig egy férfi mindössze 7 ezerrel beéri. De hogy magunkat is dicsérjem: a férfiaknak az arcfelismerő képessége és a térlátása fejlettebb – ezért tudnak olyan szűk helyekre is beparkolni, ahová a hölgyek szerint lehetetlen.

Sok ismerettel bírunk már a legtitokzatosabb szervünkről, de ezek újabb kérdéseket vetnek fel, újabb kutatásokat szülnek. Mindeközben az a legfőbb etikai parancsolat, hogy az emberi aggyal nem lehet kísérletezni, beavatkozni, kivenni-visszatenni. Mégis, hallottunk rémtörténeteket, a haditechnika nem ismer kíméletet. Például az alvásellenes tablettát azért fejlesztették ki, hogy fokozzák a katonák harci állapotát, valamint – ami számukra még fontosabb kívánalom –, hogy csökkentsék az agresszióval kapcsolatos esetleges ellenérzéseiket. Vagyis ne sajnáljanak meg senkit.

A hasonló szörnyű készítmények ellen a tudomány, a tudósok élesen tiltakoznak. Nem lehet, hogy az emberi elme önmaga lényege ellen forduljon! Merthogy, ismétlem magam, nem az a néhány száz grammnyi agytöbblet emel ki minket az állatvilágból...