Fájdalomra, bánatra: káromkodunk

Nem nehéz belátnunk, hogy a káromkodás csökkenti a bennünk lévő feszültséget; azt viszont kevesebben érzékelik, hogy a fájdalom is enyhül általa. Ennek az okát a kutatók nem értik, de az bizonyos, hogy amíg az egyéb beszéd közben az agy bal féltekéjének felső rétege aktivizálódik, addig a káromkodásnál a jobb félteke belső rétegei. Az is bizonyos, hogy közben a pulzusunk gyorsabb lesz, ami fokozott élettevékenységre utal. Káromkodást azonban nem csupán a fájdalom és az indulat, hanem az öröm és a meglepetés is kiválthat. Ezért van olyan tudós, aki az autó dudájához hasonlítja a beszédnek e sajátos formáját, amit számos helyzetben szoktunk használni.

A káromkodás a kulturálatlanság része. A kijelentés tetszetős, csak éppen nem biztos, hogy valós. Miért? Mert, mint minden, ez is viszonyítás kérdése. Van ugyanis ennél jóval kulturálatlanabb viselkedés is – mégpedig a fizikai bántalmazás. Egyes vélemények szerint a káromkodás éppen ezt hivatott helyettesíteni. Amikor az ember néhány ezer évvel ezelőtt eljutott a kulturáltságnak arra a fokára, hogy a nézeteltéréseket nem feltétlenül a nyers erőszakkal illik eldönteni, egy jól odamondott, cifra anyázással némította el a gyengébbet. Más kérdés, hogy egy telibe – szíven – talált mondat jobban fájhat valakinek, mintha husánggal páholnák el…

Ezek szerint az állatok nem káromkodnak, mivel beszélni sem tudnak? Erre vélhetően a legjelesebb etológusok – az állati viselkedéssel foglalkozó tudósok – sem tudnak választ adni, az azonban megfigyelhető, hogy dühüket nem feltétlenül azonnali támadással fejezik ki: a majom ijesztő vicsorgással, a kutya dühödt ugatással igyekszik jelezni nemtetszését, s egyben megfélemlíteni, elriasztani az ellenfelét.

De maradjunk csak az emberi káromkodásnál, elég gazdag téma ez is. Itt van mindjárt a káromkodások változása a kultúrtörténet során. Némelyiknek talán a jelentését sem értjük, vagy ha igen, mosolygunk rajta. Ugyan, miért olyan nagy ügy elhinteni egy teringettét vagy teremburáját? Pedig a maga idejében ez is vaskos szitok lehetett, csak éppen annyit használták, hogy elcsépelődött és ezért szalonképesebbé vált. A teringettét egyébként a teremtette szóból alakult, rövidült. Eredeti változata az ördög vagy a kutya teremtette lehetett. Márpedig akiről ezt a leszármazást feltételezik, az ugyebár minden lehetett, csak jó ember nem. A teremburáját pedig az illető teremtő urával, vagyis az Istennel kapcsolatos nemi aktusra utal.

Amilyen régi a káromkodás az emberiség kultúrtörténetében, olyan ősi a tiltása is. Hiszen azt jelenti, hogy az ember nem nyugodott bele a felsőbbrendű döntésébe, hanem átkot szórt rá, vagyis büntette, ami által magát vele egyenrangúnak jelentette ki. Ezt fejezi ki a Tízparancsolat második (vagy beosztásától függően a harmadik) parancsolata, amely tiltja az Úr nevének a hiába való említését. Az egyház intése azonban, legalábbis részben, hiábavaló volt, amit az bizonyít, hogy magyar törvény is született a káromkodás büntetésére. A büntetés nem öncélú volt, hanem a Szűzanyának felajánlott országot védte Isten büntetésétől. Aki tehát a felsőbbrendű – Isten, a szentek, szentségek – ellen káromkodott, azt az 1563-as törvény szerint megfenyítették. A visszaesők pálcázásra számíthattak, a javíthatatlanokat pedig úgy kezelték, mintha embert öltek volna. S hogy a büntetés kilátásba helyezése nem maradt csupán papíron, azt több történeti emlék bizonyítja. A karcagi református egyház anyakönyve őrizte meg például az alábbi esetleírást: „Fekete Péternek nyelve kivonatván, elmeccetett, azután az akasztófára szegeztetett, végre feje vétetett az Isten ő Felsége ellen való sokszori káromkodásáért.”

A káromkodások két legjellemzőbb vonása: az egyik a természeti törvényeken felül álló lénnyel, vagyis Istennel kapcsolatos; a másik pedig a nemiséggel. Miért éppen ezekkel szokott káromkodni az ember?

Az első vélhetően a vallás kialakulásáig vezethető vissza. A természetnek, környezetének kiszolgáltatott ember a felsőbbrendű hatalomhoz fordult a vész elhárítása vagy éppen egy szerencsés vadászat érdekében. Meghallgatásáért áldozatra, vagyis olyan javakról való lemondásra is kész volt, amit a saját hasznára fordíthatott volna. A könyörgésének pedig vagy volt hatása, vagy sem. Ha nem, azt lehetett akár büntetésként is értelmezni, de kiválthatott agressziót is a felsőbb hatalom ellen. Természetesen megint csak szóbelit – az égiek ellen másra úgyse képes az ember.

Bármily különös, de hasonló a nemiséggel kapcsolatos káromkodáscsokor is. Ez ugyanis valahol összefügg a teremtéssel, ami, ugyebár, isteni kiváltság. Akit pedig megteremtettek, az vagy jól sikerült, vagy félre… izé, szóval, rosszul sikerült.

Ha pedig a kettőt, vagyis a felsőbbrendűt és a nemiséget összekötjük, nos, abból születik csak az igazán cifra káromkodás. Ez azonban, bármennyire furcsán hangzik is, nem a transzcendens ellen irányul. Hiszen aki a felsőbbrendűt biztatja nemi tevékenységre, az eredendően éppen az ő nagyságát fejezi ki: amit az ember teremtett, rosszul sikerült, itt Istenre volna szükség, hogy az illető vagy a helyzet helyrejöjjön. Ugyanúgy, ha valakinek a fogantatását az állattal hozzák összefüggésbe, így fejezik ki, hogy annyira félresikerült, ami az alacsonyabb – állattól való – származására utal.

Hogy ki szokott káromkodni és ki nem, az függ neveltetésétől, környezetétől, a társaságtól, ahol éppen beszélget. Mivel a káromkodás gyakran kötődik össze tabuszavakkal, melyek kimondása nem ildomos, ezeket a káromkodó megszépíti. Leejti a háziasszony a tányért, mire egy hangos basszuskulcs hagyja el a száját, vagy: a durva életbe. Valójában káromkodások ezek is, még ha trágár szavak nem is hagyják el kimondása közben a szánkat. Nyelvészek ezt nevezik eufémizmusnak vagy kódolt káromkodásnak. Nem új ez sem a nyelvünkben, így lett például az arkangyalátból az árgyélusát, az istenitből az istállóját. E megoldást kedvelik a társasági etikettre különösen ügyelő angolok is, akik adott esetben a God! (Isten) helyett Gosht mondanak, a hell (pokol) helyett hecket, a Jesus helyett pedig a szó elejével azonos hangzású gee-t.