Tarolt az elsárgult levél

– Járt már az életműdíj, vagy meglepetésként érte?
– Nem szoktam magamat fényezni, így nem is gondoltam rá, hogy valaha is ilyen becses elismerést kapok. A művészi pályán háromféle díj jöhet számításba: az állami kitüntetést úgymond el lehet intézni, a közönség szeretetét már kevésbé lehet befolyásolni, a szakmai díjakat pedig végképp a teljesítmény alapján ítélik oda. Most itt az alkalom, hogy egy kicsit én is elgondolkozzam azon, mit csináltam eddig, honnan hová jutottam el.

– A szakma ítélete azért sem lebecsülendő, mert a kollégák szeretnek ármánykodni, sőt többségük irigyli mások eredményeit.
– Így van. A művészvilág, természetéből adódóan, sosem volt egységes. Választhat valaki magának hozzá nem illő irányzatot, csatlakozhat politikai áramlatokhoz, azt mindenki pontosan tudja, hogy amit a másik produkál, az mennyit ér. Jómagam a szabad verseny érvényességét tapasztaltam. A Zeneakadémián trombita szakon tanultam, hangszeres művésznek készültem, de közben hangszereltem egy dalt az 1969-es Táncdalfesztiválra – Koncz Zsuzsa énekelte a Négy szomorú szürke fal című szerzeményt –, és ez eldöntötte a további sorsomat, ekkor hívtak a Magyar Rádióba is. Persze a könnyűzenei érdeklődésemnek voltak azért előzményei: az 1963-as Ki mit tud?-on kategóriagyőztes lett az Angyalföldi Dixieland Zenekar, melynek tagjaként a szólamokért is feleltem.

– Meddig kellett várnia az első slágerére?
– Egyszer csak azt vettem észre, hogy a fesztiválokra Budapesttől Drezdán át Rio de Janeiróig majdnem minden versenydalt velem hangszereltetnek. Valaki meg is jegyezte: olyan jó bevezetőket írok a számokhoz, miért nem rukkolok elő egy saját szerzeménnyel. Így indult a dalszerzői munkásságom, mígnem 1973-ban a Hull az elsárgult levél meghozta számomra az átütő sikert. Ettől kezdve nem volt megállás, több száz nóta fűződik a nevemhez.

– Élvezte a népszerűséget?
– A mi szakmánkban nincs folyamatos ünneplés. Az alkotómunka rengeteg vívódással jár, főleg az építkezés időszakában. Mire mondhatom azt, hogy kész van, amikor egy egész zenekar ízlésének kell megfelelni, a közönség ítéletéről nem is beszélve?! Amúgy meg a könnyűzene háromperces műfaj. Hajdanán le sem játszották a rádióban azt a számot, amelyik ennél hosszabb volt. Ahogyan tapasztalom, most ugyanez a tendencia.

– Nosztalgiával gondol vissza zenekarára, az Expresszre?
– Több mint húsz évig játszottunk együtt, de nincs bennem nosztalgia. Felkészült zenekar volt, képzett muzsikusokkal, rengeteg slágerrel. Bejártuk az egész országot, sosem kellett fellépésekért kuncsorognunk. A környező országok színpadaira is eljutottunk. Az Expressz népszerűsége egyrészt Solymos Tóni előadói habitusának, másrészt a tagok hangszeres felkészültségének volt köszönhető.

– Mégsem jegyezték az élvonalban!
– Ezt miért mondja? Nem rockbanda voltunk, azt aláírom. De nem is akartunk azzá válni, hogy versenyre kelhessünk, mondjuk, az Omegával. Ezt már csak azért sem tehettük volna, mert mi a magas zenei ismereteken alapuló szórakoztatást tartottuk elsőrendű feladatunknak. Miközben a közönség imádott minket, az Expressz együttest a szakma kísérőzenekarnak tartotta, az pedig akkoriban nem hangzott valami jól. Öt nagylemezünk jelent meg, egyenként kétszázezer példányban keltek el, aranylemezek lettek. Az elsők egyike voltam, aki zeneakadémiai végzettséggel a könnyűzenét választottam. Szimfonikus darabokat írok, karmesterként is megállom a helyem. Ezért szégyelljem magam? Komolyan gondolom, hogy létezik küldetéstudat. Általában a komolyzenére szokták érteni, de nézzen csak kicsit vissza, a mi életünkben születtek-e megkerülhetetlen nagy nemzeti művek. Nem születtek. Ezt a vállalást valamelyest átvette a popzene, ott viszont az egyszerű életérzés megszólaltatásán van a hangsúly, olyan produkciókról, melyekkel bárki tud azonosulni. Ha nem is mindig a legcsiszoltabban, jöttek létre értékek, de maradéktalanul nem lehetünk elégedettek.

– Más műfajban Hofi Géza maradandót alkotott. Hogyan került vele kapcsolatba?
– Már a Mikroszkóp Színpad előtt is dolgoztunk együtt; Szenes Iván és ő írta a szövegeket. Amikor leszerződött a Madách Kamarába, teljesen természetes volt, hogy folytatjuk a közös munkát.

– Hofi tíz éve nincs köztünk. Érződik a hiánya?
– Ha felszántanák az M7-est, annak érződne a hiánya? Bár a sztráda közelében léteznek kisebb utak, mégsem lenne ugyanaz leautózni a Balatonhoz. Géza halálával hatalmas űr keletkezett. És ezt nem csak én mondom, aki még ma is ezer szállal kötődöm hozzá. Soha nem az volt a kérdés köztünk, hogy igen vagy nem, hanem az, hogy hol és hánykor.

– Sok barátja volt?
– Viszonylag nagy baráti köre volt, velük főleg telefonon tartotta a kapcsolatot, rajtuk „próbálta ki” a poénjait. Valójában kevés embert engedett közel magához. Mi jó barátságban voltunk, szinte együtt nőttünk fel. Fontosnak tartotta, hogy valakinek hátat tudjon fordítani. Tőlem nem kellett tartania, egyszer se szúrtam hátba. Sok szép sikert éltünk át, de néha gyötörtük is egymást. Életének utolsó éveiben csodálattal hallgatta a vidéken élő egyszerű embereket, a nagyobb összefüggéseket az ő köreikben értette meg és tőlük kölcsönözte.

– Hofi örök. Ha nézettséget akar a televízió, előveszi a műsorait…
– És a lemezeivel rendre megverte a popműfaj jeleseit. Színházi dalai kilencven százalékban telitalálatnak mondhatók, máig érvényes a Söprik az utcát, a Próbálj meg lazítani, a Gondolj apádra, ha rákerülsz a lapátra. Vagy ott van a drámai lelkét megmutató Egy kiöregedett vadászkutya, melynek felvételén mindenki bőgött. Aztán a sok száz előadáson a dal végén pár percnyi csönd lett, majd egyszerre felzúduló vastaps. Ilyen az igazi katarzis! Gézával öröm volt dolgozni, cinkos haverságot ápolt a zenészekkel, történetesen az Expressz együttessel. Azóta sem láttam olyan teherbírású embert, mint amilyen ő volt. Egyedül vitte a hátán a színházat.

– Azt mondja meg, mi késztette önt arra, hogy a könnyű műfajt hátrahagyva visszaevezzen komolyzenei területre?
– Ki volt jelölve az út számomra. Még a Magyar Rádióban kezdtem el rövidebb lélegzetű karakterdarabokat írni, melyeket főleg külföldi természetfilmek aláfestőzenéjeként használtak. Aztán jöttek szimfonikus művek, 1998-ban trombita-, 2000-ben kürt-, 2002-ben pedig harsonaversenyt komponáltam. Most egy táncjátékon dolgozom, pályázati támogatással készül.

– Mit szól hozzá a családja?
– Örülnek neki. Tavaly volt egy közös koncertünk a Művészetek Palotájában. Előtte soha nem léptünk fel együtt, pedig mindannyian zenészek vagyunk. Feleségem, Toldy Mária kétszer nyert Táncdalfesztivált, tudatosan szakított az énekléssel, évtizedek óta tanít egy musicaliskolában. Lányom, Andrea színésznő, most Bécsben él, de nálunk is sokat foglalkoztatják. Fiam, Miklós Amerikában producerkedik, itthon az X-Faktorban zsűrizett, tőle tanultam meg a digitális stúdiótechnikát. Sosem akartunk egymásra rátelepedni. Talán most változik a helyzet, Andreával van egy közös estünk. És amire igencsak büszke vagyok: már az unokáim között is vannak zenei tehetségek.

– Nem akarták lebeszélni a gyerekeiket a művészi pályáról?
– Nem. Mindig is jól elszórakoztunk azzal a zenei tudással, ami a fejünkben van. Négy szólamban énekelni nem minden család tud! Sokan gondolhatják, könnyű a mi gyerekeinknek, a szüleik beprotezsálják őket a legjobb helyekre. Csakhogy ez nem így van: amit eddig elértek, azt saját maguknak köszönhetik. Mindkettőjüket elsőre felvették a színművészetire, illetve a Zeneakadémiára. Amúgy is távol áll tőlem, hogy érdemtelenül bárkinek toljam a szekerét.