Egy kemény, de érzékeny harcos

– Annyit talán megoszthatunk az olvasókkal, hogy kissé zaklatottan indul a beszélgetésünk. A kávézóban hangos zene szól és visít a porszívó, a belvárosi utcán légkalapács veri fel a csendet, alig halljuk egymás hangját…
– Ráadásul el is késtem. Pedig nem jellemző rám. Az utóbbi időben megsűrűsödtek a tennivalóim. Nehezen tudok nemet mondani, és ez maga után vonja, hogy nem mindig sikerül jól beosztanom az időmet. Egész nap lótok-futok.

– Mégiscsak jobb, mint ha otthon kellene üldögélnie…
– Egy másodpercig sem panaszkodom. Egyszerűen úgy alakul, hogy minden évadban túlvállalom magam. De nem azért, mert szeretek szerepet szerepre halmozni. Nyilván a színházban, ahová tartozom, nem utasíthatom vissza a rám bízott feladatokat, hiszen a fizetésemért meg kell dolgoznom. És ezen felül egy csomó más munka is adódik. Rengeteg ismerősöm, barátom van a szakmában, ha hívnak valahová, gondolkodás nélkül megyek. Amikor aztán fellapozom a zsúfolt naptáramat, ijedten állapítom meg, hogy a gyerekemre és magamra alig marad időm.

– Segítségre szorul?
– Anyukám nélkül elvesznék. Neki köszönhetem a nyugodt családi hátteret. Nem csodálkozik rá, hogy színészként kiszámíthatatlan és rendszertelen az életem. Elég hamar felvette a napi ritmusomat. Reggel nyolckor fel szokott hívni, hogy miben segíthet aznap, nem veszi tehernek, ha jönnie kell. Néha elkapom a pillantását, ahogyan „megnéz” magának. Büszke arra, hogy a lánya sikeres színésznő.

– És jól is keres? Amikor elvállal egy szerepet, számít az érte kapott pénz?
– Természetesen számít, de messze nem ez az elsődleges szempont. Miután fizetnem kell a hitelemet, a rezsit, ezért a bevételeimre is oda kell figyelnem. Ugye, azt maga sem tartja bűnnek, ha az elvégzett munkájáért pénzt vesz fel az ember? Viszont még soha nem mondtam igent valamire csak azért, mert szép summa járt érte. Ez azonnal meglátszana rajtam és a teljesítményemen is.

– A Csillag születik adásaiban szemmel láthatóan élvezi a zsűrizést. De felmerül a kérdés: még mindig rejtőznek tehetségek az országban?
– Éppen ezen gondolkodtam én is. A jelentkezők számából kiderül, hogy még mindig nem fogytak el, amint a közönség érdeklődése sem akar alábbhagyni. Népmesébe illő módon jönnek a világ végi falvakból és elkápráztatnak bennünket. Nem gondoltam volna, hogy engem is ennyire magával ragad az élmény. Eleve hatással van rám a versenyző megjelenése, öltözete, tekintete, szorongása, amikor pedig hozzákezd a produkciójához, sok esetben kész vagyok. Egészen megrendítő, hogy némelyikük milyen őserővel képes megfogalmazni valamiféle bölcsességet a Jóistentől kapott tehetségével.

– És, látjuk, ilyenkor könnyekig meghatódik.
– Nem hittem volna, hogy ez bekövetkezik. Úgy terveztem, majd szépen elmondom a véleményemet, végül is azért szerződtettek. De nem tudok parancsolni az érzéseimnek.

– Az nem okoz majd lelkiismeret-furdalást, hogy a verseny végeztével elengedik a győztesek kezét?
– Reménykedem abban, hogy a legtehetségesebbek megtalálják a saját útjukat. Mindeközben a rájuk leselkedő veszélyeket is látom; de nem lehet nagy baj, ha az egészet kalandnak fogják fel. Kaptak az élettől egy lehetőséget, amivel vagy tudnak élni, vagy nem. Már az is óriási dolog, hogy a műsor ideje alatt ekkora figyelem vetül rájuk. És ha mégis máshová sodorja majd őket az élet, már önmagában azt is sikernek kell elkönyvelniük, hogy végigcsinálták a versenyt.

– Ön próbálkozott tehetségkutatókon?
– Csak iskolai szavalóversenyeken. De számomra még most is minden egyes próbaidőszak, színpadra lépés megmérettetés. Nem múlik az izgalom. Sőt néha kétségek gyötörnek, tudok-e még újat mondani, vagy ennyi volt és nincs tovább. Ezt nem tartom bajnak, hiszen színészként nem létezhetem e nélkül. Ha egyszer eljutok addig a pontig, hogy pontosan tudom a dolgomat a színpadon, akkor abbahagyom a pályát.

– Lehet, hogy ebből a szempontból nem is érzi hiányát az egyetemi éveknek?
– Ha valakit nem vesznek fel a színművészetire, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy tehetségtelen. Szerintem teljesen mindegy, milyen úton jönnek az ismeretek, a lényeg az, legyen miből építkezni, ki tudja fejezni magát ezen a nyelven. Jó, jó, nincs róla papírom, hogy színész vagyok, de ezzel igyekszem nem foglalkozni.

– Nem is érdekli más mesterség?
– Csak kreatív tevékenység jöhet szóba, ahol a kézügyességemet vagy az alkotófantáziámat kamatoztathatom. Szeretek fotózni, de az is kikapcsol, ha az otthonomat szépítgetem. Tavaly nyáron belevágtam egy lakásfelújításba, csiszoltam, festettem, tapétáztam. Persze nem egyedül, mert nekem fontos, hogy mások is legyenek körülöttem. Sosem voltam a színházban sem szólójátékos. Szeretem megosztani az energiáimat, átadni belőle valamicskét a közösségnek. Most nagyon jól érzem magam a pályán, de nem ragaszkodom görcsösen semmihez, negyvenévesen főleg nem. Attól nem fog összedőlni a világ, ha egyszer csak megváltozik a helyzet, és gyökeresen mást kell csinálnom.

– Bizonyos döntések meghozatalához bátorság is szükségeltetik. Amikor Dörner Györgyöt kinevezték az Új Színház élére, ön merte otthagyni a társulatot. Pár hónap eltelt már azóta. Gondol még rá?
– Nem a döntést volt nehéz meghoznom, hanem elengednem az ott töltött tíz évet. Meghatározó korszaka volt az életemnek, de a körülmények úgy hozták, hogy tovább kellett lépnem. Amikor meghal egy közeli rokonunk vagy barátunk, az első perctől kezdve felfogjuk, hogy többé már nem lesz köztünk, de ennek megértéséhez, elfogadásához időre van szükségünk. Valahogy így voltam én is az Új Színházzal. Fájt a szívem érte, mára azonban ebből a fájdalomból elszállt a düh és a kétségbeesés.

– Meglehet, enyhítette a sebeit, hogy más teátrumok azonnal hívták…
– Ez így van. Annak ellenére felvállaltam a véleményemet a közösség előtt – amit mások ilyen-olyan oknál fogva nem tehettek meg –, hogy nem volt hová mennem. Legalább két hétig éltem teljes bizonytalanságban, kezdett eluralkodni rajtam a pánik. A legjobbkor érkezett Puskás Tamás telefonhívása, aki leszerződtetett a Centrál Színházba.

– Nem tudom önről feltételezni, hogy bárkivel is összeveszne. Vagy tévednék?
– Téved bizony. Persze csak olyanokkal tudom összerúgni a port, akikkel olyan viszonyban vagyok, hogy ez belefér a kapcsolatunkba. De a morális kérdésekben tapasztalt igazságtalanságok kapcsán is felrobbanok.

– Milyennek látja kívülről Pokorny Auréliát?
– Előbb egy kis magyarázat. Édesanyám keresztneve Kornélia, az enyém pedig Aurélia, ami egy latin eredetű női név. Mindkettőnket Liának becéznek, én voltam a kis Lia, anyukám pedig a nagy Lia. Milyennek látom önmagam? Keménynek és érzékenynek. Ami a munkát és a környezetemet illeti, ha ismerem a történések indítékait, mások tetteinek okát, akkor a végtelenségig toleráns tudok lenni. Ellenkező esetben harcba szállok az érintettekkel.

– Azokkal is, akik a magánéletéről faggatják?
– Ami két ember között történik, az nem tartozik másra. Így is túl sokat lát belőlem a közönség, ha feltárnám a privát dolgaimat, úgy érezném magamat, mint aki meztelenre vetkőzött. Nem titok, hogy egyedül nevelem nyolcéves fiamat, akinek Csányi Sándor színész az édesapja. Évekkel ezelőtt elváltunk.

– Nyitott egy új kapcsolatra?
– Ezt sem szoktam nagydobra verni. Nem szeretnék állandó szereplője lenni a bulvárlapoknak.

– De azt címlapon hozták, hogy imád flörtölni!
– Én nő vagyok, maga férfi. Egymás szemébe nézünk, beszélgetünk, kávézunk, jól érezzük magunkat a délelőtti napsütésben – a flört számomra nem több ennél.

– Mit szólnak ehhez az angyalok, akikkel állítólag kapcsolatban van?
– Nem kétséges számomra, hogy léteznek. Ha csak rájuk gondolok, minden elcsendesül bennem. Mintha megsimogatnák a lelkemet.