Elhülyülés ellen kell egy hobbi

Aki csinálja

– Sok helyen ránk küldik a rendőrt – magyarázza a tizenhárom éves, szőke fiú, Krisztofer, miért nem az utcán végzik akrobatikus biciklis gyakorlataikat. – Szegeden öt jó spot (magyarul: színhely) van, és a legtöbb helyen nem néznek jó szemmel minket.

– Az utca egészen más stílus, mint a pálya – fűzi hozzá Manó, aki már tizennyolc éves. A szegedi extrém sportpályán vagyunk, amelyet egy éve újítottak fel. Körülöttem bringások gyülekeznek: gyerekméretűnek kinéző kerékpárok, de ha közelebbről megnézzük, látszik, hogy méregdrága alkatrészekből, darabonként vannak összerakva.
Azért indultunk vándorútra Szegeden, hogy megtudjuk, hol tölti az idejét a fiatalság az iskola végeztével. Itt találkoztunk először komolyabb társasággal. Ebben nyilván az is közbejátszik, hogy harminc fokban épeszű gyerek nem tud annyira unatkozni otthon, hogy kimenjen a lakásból, így délután négyig-ötig szinte teljesen kihaltak az utcák és a játszóterek. Fél öt van, az első fecskék most érkeztek meg az újszegedi pályára.

A kerékpárosoknak a nyár nem az unatkozás ideje, amint az esti enyhülés lehetővé teszi, húznak ki a pályára, neki-nekifutnak az emelkedőknek, röpülnek, forognak, fordulnak a levegőben. Minden egyes új figura „beadása” rengeteg próbálkozás eredménye, berögzött mozdulatokat, félelmeket, görcsöket kell legyőzni.
– Láttunk már olyat is, hogy valaki odaszigszalagozta a saját lábát a pedálhoz, mert egy elemnél mindig kitámasztott a lábával – meséli Manó.

Ha valami mutatósabb mozdulat sikerül valakinek, annak könnyen híre megy. Láttátok, mit ad P. Nagy Tamás? – kérdezgetik egymást, és persze látták: hol máshol, mint az interneten, a YouTube-on. Villantani kell magát az embernek, ha szponzort akar – magyarázzák, miért fontos az ismertség. A jó bringásnak jó gép kell, az viszont sokba kerül.

– Ez itt összesen százhetvenezer forint körül van – mutatja Manó a sajátját –, de háromszázért tudnám megépíteni az ideálist.
A délelőttök a kisebbek számára holt időszakok.

– A szüleim dolgoznak, úgyhogy délutánig otthon ülök – mondja Krisztofer.
– Nincs veled senki?
– Miért kéne? Nem gyújtom magamra a lakást.
Abban, hogy a gyerekek egészen jól tűrik, hogy fél napokra a lakáshoz legyenek kötve, nem kis szerepe van a számítógépnek. Krisztofert a társai azzal húzzák, hogy nem keveset kockul – a kifejezés (ön)ironikus, azt jelenti, hogy a számítógéppel játszik, de utal arra is, hogy ez a személyiségre nincs igazán építő hatással, könnyen elidegenedett „kocka” lehet az ember. – Már fél éve nem WoW-oztam – védekezik erőtlenül Krisztofer. A WoW az egyik legnépszerűbb, interneten játszható játék, amelyben meglehetősen sok időbe telik egy nagy erejű avatart (a játékost a virtuális világban megszemélyesítő karaktert) építeni. Krisztofernek valószínűleg éppen jól jött, hogy rákapott az extrém kerékpárra, ha már egy nyolcvanötös szintű lovaggal rendelkezett.

Persze a nagyobbak nincsenek a lakáshoz kötve, így hasznosabb dolgokkal is tölthetik az idejüket – például diákmunkával, hogy finanszírozzák az újabb biciklialkatrészt.
– Kell egy hobbi, hogy ne hülyüljön meg az ember – zárja a beszélgetésünket Manó, és felpattan a biciklijére. Elvégre ma még nem gyakorolt.

Aki lézeng

A bringás gyerekek még mindig kivételesek Szegeden: ők ugyanis amellett, hogy az utcán vannak, csinálnak valamit. Egy kiskorú élete, lássuk be, tömény lézengés lehet nyáron. Miközben azt firtattam, mivel foglalja el magát az, akit a szülei nem fizetnek be valami táborba, azt tapasztaltam, hogy az illetők ülnek a játszótéren és néznek ki a fejükből. Üldögélnek a hintán, azután átmennek a mászókára. Estefelé, ha már elegen unatkoznak, nekikezdenek focizni. A panelek tövében anyukák terelgetik a kisebbeket és apukák küzdenek férfiasan minden egyes fára fellőtt gumilabdáért.

Ha egy gyereket megkérdez az ember, még csak észre sem veszi, hogy ő unatkozik. Nem érti, mi a furcsa abban, hogy délután négy-ötig, amíg a szülei haza nem érnek, be van zárva egy vonzónak épp nem nevezhető panellakásba, minden társasága a tévé, a mobiltelefon meg a számítógép – és még ez is jobb, mintha nem volna. Azután délután lemehet végre a ház elé valamelyik szülő vagy nagymama felügyelete mellett, és beszélgethet a többi gyerekkel, akik szintén nem jártak egész nap sehol. A kisebbeknek nincs semmi bajuk, de ez csak igény kérdése: nekik elég, ha locspocsolhatnak egyet a szökőkútban.

Akkor már inkább kisebb településen legyen gyerek az ember, mondjuk, ahol legalább egyszer egy évben megáll a vurstli, és lehet lánchintázni, ahol van egy folyó, amiben lehet fürödni – bár az meg veszélyes, és bírságol a rendőr. Mert hát minden, ami egy kicsit is érdekes, vagy veszélyes, vagy tilos. Vagyis a mai olvasat szerint Nemecsek, Boka és Tutajos mind kiskorú szabálysértők, homokkal dobálók, verekedők, orvhorgászok. Hiába élsz egy folyó partján, ahhoz, hogy egy kajakba beülj, már táborba kell befizessen az apád, mert különben nincs kajak, és egyedül úgysem kajakozhatnál...
Napokon át jártam a játszótereket, a focipályákat falun és városon, és megdöbbentő dolgot tapasztaltam: a gyerekek, ha magukra hagyják őket, nem játszanak az ottani játékokkal. Csak azt kérdezgetik egymástól a játszótéren, hogy kinek van itt a legdrágább mobiltelefonja…

Akivel játszanak

– Azt mondta, semmit nem akar tőlem – mondja a fiú, hangjában sértett önérzet, értetlenség, némi erőltetett keménység, egyszóval minden, amit egy tizenkét-tizenhárom éves férfi fel tud mutatni szerelmi kalamajkák esetén. Akinek mondja ezt, feltehetőleg a vágyott lány barátnője, felajánlja a közvetítés lehetőségét, majd rövidre zárva a problémát, kézen fogva odahúzza az illetőt, és távozik. Első látásra nyilvánvaló, hogy a lány hazudott, nagyon is érdekli a fiú. A csendet harapni lehet, a kiskamaszok még nem sejtik, hogy itt nincs mit megbeszélni, hiszen mindenki ugyanazt akarja. Csak várnak egymásra bizonytalanul, majd a másik tudja, mit és hogy kell ilyenkor. Azután elrontják, ahogy kizárólag tizenkét-tizenhárom évesen lehet.

Az ÁGOTA Alapítvány tarjáni játszóházában vagyunk, a ház vezetőjét, Balogh Zsoltot várjuk, amikor az iménti jelenetnek akaratlan tanúi leszünk. A játszóház azért jött létre, hogy a Tarján panelrengetegében kallódó gyerekeknek legyen egy hely, ahol értelmesen tölthetik az idejüket. Civilek működtetik, önkéntesekkel, egy kivénhedt felvonulási épületben. Balogh Zsolt – vagy ahogy a gyerekek nevezik, Dzsuli – sietősen érkezik. Az előszobában üdvrivalgás fogadja meg egy fekete hajú, húsz év körüli lány egy kislánnyal.

– Megismersz? Én is játszóházas voltam – kérdezi a fiatal anyuka.
– Nem létezik – válaszolja Dzsuli, akinek több száz gyerek ment itt át a kezén, az önkéntesek szerint a régiek közül összesen hetet ismer fel biztosan. Ami csak annyit jelent, hogy kell a hely a memóriában az új neveknek – most már nem a fekete hajú anyuka a fontos, hanem a piros ruhás kislány az ölében, akit szeretne néha itt hagyni: biztos helyen.

– A lakótelepen rengeteg a csellengő gyerek – mondja Balogh Zsolt, aki itt ugyan önkéntes, de egyébként is a gyermekvédelemben dolgozik. – Mi kimegyünk a játszóterekre, ahol üldögélnek, és meghívjuk őket ide. Felméréseim nincsenek, de a játszóházasoknak körülbelül negyven százaléka él csonka családban. Anyának három munkahely kell, hogy eltartsa a három gyereket, elmegy, odaadja a kulcsot, és este kerül elő, holtfáradtan. A fiatalok nem tehetnek mást, kiülnek a játszótérre, bandáznak, abban a korban vannak, amikor mindent kipróbálnak, legyen az fű vagy kannásbor. Nem az a fő bajuk, hogy nincs hol lenniük, hanem, hogy nincs mit csinálni.

Itt mindenesetre van kivel. A két lány, akivel a bejáratnál találkoztam, a kamaszok görnyedt testtartásával üldögél a széken, ketten hallgatnak egy fejhallgatót. Hetedik-nyolcadikosnak kinéző fiút korrepetál az egyik önkéntes matematikából, a pingpongasztal körül kislányok viháncolnak, miközben a nagyok valami szórejtvényt játszanak a bejáratnál.

– Akik ide jönnek, élvezik, hogy végre közösségben lehetnek – magyarázza Zsolt. – Mire ez kialakul, akkor jöhetnek a szabályok. Nincs alkohol, dohányzás, rongálás, káromkodás. Viszont van csocsóasztal, pingpong, kártya. Vannak programok, filmklub, versenyek. Nem volt könnyű mindezt felépíteni, kezdetben a szülőket is meg kellett győzni. Miután nem kértünk pénzt, elterjedt, hogy droggal kínáljuk a gyerekeket, meg hogy ez egy szekta. Még az is előfordult, hogy mikor kimentünk a Zápor-tóhoz focizni, ránk hívták a rendőröket. Mostanra megszoktak minket: nagyobb az ügyfélkörünk, mint a gyermekjólétnek.

Beszélgetnénk a gyerekekkel, akik szemérmesen elzárkóznak. Zsolt először pont annak a lánynak ajánlja fel a lehetőséget, akinek tétova szerelmi életébe belepillantottunk az előbb. Dzsuli fülébe súg valamit, aki megállapítja, hogy a diagnózis: szerelmi bánat.

– Az sem mindegy, hogy itt van kivel beszélgetni – magyarázza Zsolt. – Sokszor többet tudunk a gyerekekről, mint a szüleik, mert rengeteg kérdésük van, amire nem kapnak otthon választ. Például kezdi őket vonzani a másik nem, és nem értik, mi történik velük. Előfordult, hogy egy kislánynak itt jött meg az első menstruációja, és halálra rémült. Nem volt más választásunk, szerveztünk nagy beszélgetéseket, először külön a fiúknak, külön a lányoknak, aztán közösen, és a végén, bizony, felkerült az óvszer a banánra. Igaz, hogy egy tizennégy éves srác mondta nekem: nem jól csinálod, Dzsuli, majd én segítek…

Lassan szedelőzködünk, miközben a gyerekek felsorakoznak a pingpongasztal körül: kérdezz-felelek játék készül. Egy volt játszóházas önkéntes, Hangya vezeti a mókát, neki is itt van a kisfia. A fekete hajú anyuka is játszik, a kislányok viháncolnak. Dzsuli meg látványosan csal, hogy nevessenek.