Elvérzik, aki nem felejt

Nem túlzás azt állítani, hogy a világklasszis győri kézilabdakapus a hazai sportélet egyik népszerű alakja. A titok nyitja: ha élvezed, amit csinálsz, nagyobb esélyed van a sikerre – mondja ő. Ha egy sikeres pályafutás jó adag magabiztossággal, mégis kellő szerénységgel társul, attól ennyire szerethető egy kapuőr – teszi hozzá a tollforgató.

– Kitűnő életkorban és formában van, nem gátolják sérülések, számítottak önre – mégis, miért vonul vissza?
– Ahogy öt évvel ezelőtt megtaláltam a páromat, és ahogy egyre erősödött bennem a családalapítás gondolata, tudatosan készültem erre a pillanatra. Szerencsés az időzítés azért is, mert még nem muszájból kell abbahagynom az aktív játékot, hanem önként és a csúcson fejezhetem be. Egyszerűen jobban vágyom már gyerekekre, mint újabb győzelmekre.

– Ez az olimpia sem fért volna bele?
– Ha kijutottunk volna Londonba, valószínűleg nem tudtam volna ellenállni a kihívásnak. De mivel már három olimpián küzdhettem, nem lenne ildomos hiányérzetről beszélni.

– Tényleg nem ábrándozott arról, hogy a sydneyi ezüst után most, zárásképpen esetleg „aranyosan” csillogott volna az érem?
– Nem árulok el nagy titkot: minden vereség ott és akkor fáj, nagyon fáj. Kezdetben egy-egy kudarc után zokogtam és hetekig nem tudtam aludni. Ám jó ideje úgy vagyok vele, hogy valamiben, jelesül a női kézilabdában a világ második legjobbjának lenni óriási teljesítmény. Ha az ember emelt fővel tudomásul veszi, hogy az adott pillanatban valaki nála jobbnak bizonyul, akkor – kérem, higgye el – képes örülni az ezüstérem csillogásának is.

– Azért keserű bölcsesség lehet ez… A rutin vagy az élettapasztalat szülte?
– Sajnos két haláleset miatt értékeltem át a fontossági sorrendet. Két, hozzám nagyon közelálló személyt veszítettem el rövid idő alatt. Először balesetben meghalt a játékostársam, Kulcsár Anita, akit 12 éves korom óta ismertem, majd az édesapám. Nehezen másztam ki a gödörből, de mára világosan tudom, mi lényeges és mi lényegtelen.

– Hadd legyek mégis az ördög ügyvédje: mi, magyarok mintha túl gyakran lennénk „majdnem” elsők. Például minap a Bajnokok Ligája döntőjének két mérkőzése 58-58-as összesített eredménnyel zárult, és csak az idegenben lőtt gólok alapján végeztek az élen a montenegróiak. Másik példa: Sydneyben az olimpiai aranymeccsen a dánok ellen majd’ tíz góllal vezettünk, mégis a végére maguk alá gyűrtek minket. Mi ez: pechszéria, turáni átok, magyar kórság?
– Szerintem ez egy mondvacsinált „betegség”; egyszerűen csak a magyar kudarcok élesebben fájnak, míg mások hibáit kevésbé tartjuk számon. Maradjunk a sydneyi olim¬piá¬nál: azt valahogy ritkábban említik, úgy jutottunk a legjobb négybe, hogy bár az osztrákok végig vezettek ellenünk több góllal, a vége előtt percekkel képesek voltunk ebből a lehetetlennek tűnő helyzetből megfordítani a mérkőzést. Mára úgy felgyorsult a kézilabdázás, hogy néhány gólos előnynél sem borítékolható a győzelem.

– Mégis, hogyan tud így változni egy sportág, és mi köze ennek a nem létező betegségünkhöz?
– Az egyik fontos szabály, a középkezdés megszüntetése generálta a mai őrült tempót: már nem kell megvárni, hogy felálljon a védő- és a támadósor, azonnal indíthatjuk a labdát és az ellentámadást. Ezzel a lerohanós játékkal viszont több lövés jön kapura, több gól esik egy mérkőzésen. Így az utolsó pillanatokig nyílt a küzdelem, bármikor fordulhat a kocka. Hol a javunkra, hol ellenünk. Mikor ki bírja jobban fizikailag és pszichésen.

– Azt olvastam egyszer, hogy egy kapusnak a lövések negyven százalékát illik megfognia, ötven már kiemelkedő teljesítménynek számít, és a hatvanat megközelítő extrateljesítményt világszerte számon tartják. Önt hol jegyzik?
– Régebben olvashatta ezeket a számokat. Ma negyvenszázalékos védésnél elégedettek vagyunk, annyira megnőtt egy kapuőr dolga és felelőssége az említett pörgő játék miatt. Következésképpen a kapott gólok kudarcát szinte azonnal fel kell dolgozni lelkileg és továbblépni. Ha valaki ebben eléggé gyors, akkor eredményes lehet. Ha nem, akkor elvérzik. Talán az egyik legfőbb sportolói erényem ez a megújulási képesség: nem várok másra, felül tudok emelkedni a saját gyengeségeimen.

– Ha ön ennyire tudatos személyiség, biztosan alaposan felkészül mérkőzés előtt az ellenfél játékosaiból, stílusából.
– Valóban igyekszem, de csak egy ésszerű határig szabad más lejátszott meccsekből messzemenő következtetéseket levonni. Ez a váratlan pillanatok és a villámgyors döntések csapatsportja, nem lehet ugyanazt a forgatókönyvet nekünk is lejátszani. Egyébként is, a világ élmezőnyének játékosai mindenhová fantasztikusan lőnek, már nehezen kiszámíthatóak. Azért persze mindegyiküknek van kedvenc kapusarka, testhelyzete, amit jó észben tartani.

– Úgy tartják, a kapusok kicsit flúgosok: egyrészt, mert eleve arra esküdtek fel, hogy több mint 100 km/h sebességű labdákat – pláne nőként! – a saját testükkel fogjanak meg, másrészt pedig láthatjuk, ahogy a mérkőzések alatt szinte őrjöngve dirigálják a társaikat…
– Értem, mire gondol, én is hangyásaknak hívom magunkat. Abban mégis különbözöm a többségtől, hogy én nem ordítozok mérkőzés közben, és nem rúgom szét a kapufát. Szerintem a kapusposzt egyik legfontosabb kelléke a magabiztosság: az ellenfelet remélhetően elgyengíti, míg a társaimnak önbizalmat ad, ha elhiszik rólam, itt aztán csak a véletlen számlájára írható egy-egy kapott gól. De megjegyzem: ugyanúgy fáj, ha fejbe dobnak, mint a kezdet kezdetén – csak azóta jóval kevesebbszer fordul elő.

– A családalapításon kívül milyen terveket dédelget még? A kézilabdázás közelében marad?
– A győri ETO-nál eddig elnökségi tag voltam, ami játékosként egyedülálló – a klubvezetés jelezte, hogy a jövőben is számít rám, de a szerepem még nem tisztázott. Edzőnek biztosan nem lennék alkalmas. Jelentkeztem főiskolára is, aktív sportolóként továbbtanulásra, diplomaszerzésre nem jutott időm és energiám. Ezenkívül régen dédelgetett vágyam egy magánsportóvoda nyitása. Tévedés ne essék: nem élsportolókat akarok képezni idejekorán, „csupán” minél több mozgásformát szeretnék kipróbáltatni a kicsikkel, hogy a sportolás az életük szerves része legyen, illetve, hogy később érdemben választhassanak majd különböző sportágat maguknak.

– Láthatóan Győrben képzeli el a jövőjét. Nehéz elhinni, hogy nem csábítják külföldre…
– Amikor külföldi klubcsapatokban játszottam, nagyon erős honvágy gyötört. Olaszország – a divattól az ételeken át a hangulatig – közel áll a szívemhez, de csak akkor hagynám el Magyarországot és Győrt, ha muszáj lenne. Szeretek itt élni, magamtól nem megyek sehová.

– Érzi már, mi fog a legjobban hiányozni az eddigi életéből?
– Egyértelműen az öltözői hangulat, az ugratásokkal, a nevetésekkel. Azt vallom, hogy a siker egyik záloga a jó hangulat – ami nálunk megvan. A győri ETO egy igazi kozmopolita klub, sok külföldi játékossal. A legfőbb gondunk mégsem az egymásra hangolódás és az összeszokás volt, hanem az, hogyan fordítsuk le a tipikus magyar humorunkat angolra, ami manapság az öltöző nyelve…