Elveszettek a rémület útvesztőjében

Hasznos dolog a félelem a szakemberek szerint. Hasznos, mert a váratlan szituációkban jelzi számunkra a veszélyt, felkészíti a testünket arra, hogy reagálni tudjon annak forrására. El tudjunk futni, ha üldöz valami, tudjuk, hogy a szakadék szélén meg kell állni, képesek legyünk harcolni az ellen, ami az életünkre tör. Van, aki az extrém sportokban találja meg ezt a félelmet, és így valóban kockára teszi az életét, hogy némi adrenalint juttasson a véráramába.

A horrorfilmek szerelmesei ennél egy fokkal kevésbé bátrak. Ők ugyanis a tévéképernyőbe rejtett borzalmakkal szembesülnek csupán, de persze azért félnek, hiszen ez a lényeg. És természetesen a katarzis, hogy végig tudták nézni a vértől tocsogó filmet – más kérdés, hogy utána nem mernek sötétben aludni vagy megrettennek egy játék babától. Hasznos lehet ez a tudás napjainkban is, hiszen így ráébredünk, hogy a rendkívüli helyzetekben hogyan kontrolláljuk szorongásainkat, ám tény, hogy legtöbbünk nem találkozik holtaiból feltámadó, vad zombihordákkal. Állítólag a horrorfilmek keltette szorongással megküzdve, az élet más területein is ellenállóbbá válhatunk a minket ért extrém kihívásokkal szemben.

Mégis megdöbbentő, hogy egyáltalán létezik olyan: Horrorlabirintus. Miért akarnának emberek önszántukból lemenni egy pincébe, ahol az egyetlen cél az, hogy halálra rémüljenek? Az interneten kutakodva ráadásul hamar kiderül: ez nem egyedülálló dolog. Horrormúzeumok, panoptikumok garmadája mellett az Underground Fear (a cégnevük kb. annyit tesz: föld alatti frász) által létrehozott interaktív rémtúrához hasonló is van Budapesten, külföldön pedig mindez mára egészen természetessé vált.

Az Underground Fear honlapján található tájékoztató szerint 18 szobából áll a pince, ezekben pedig a legismertebb horrorfilmek alakjai elevenednek meg. A túra interaktív – bele sem merek gondolni, hogy ez mit jelent! A tulajdonostól megtudom, hogy három hete tartanak nyitva, azóta mindennap telt házzal üzemelnek. „Igen, sokan feladják útközben. Erre bármikor lehetőség van” – mondja Kovács Szandra, amitől kissé megnyugszom. Mivel kamerákon keresztül folyamatosan figyelik a bent lévő túrázókat, a játék bármikor megállítható. Mert ez csak játék, nem igazi – győzködöm magam. Egy izgalmas élmény vár, és nem valami borzasztó dolog.

Belépek a labirintusba. Amikor bezárul mögöttem a kapu, szívem szerint egyből visszafordulnék, pedig tudom, hogy nem bánthat senki. Kárt csak én tehetek magamban, ha a fejvesztett futkosásban arcra esem. Ez a veszély azonban nem fenyeget, gyakorlatilag végig a fal mellett kúszom szűkölve, tyúklépésben. Traumák sora ér, bosszantó módon sokszor a legkiszámíthatóbb szituációk is halálra rémisztenek. Találkozom a láncfűrészes gyilkossal, az őrült professzorral és a Rémálom az Elm utcában című film visszatérő szörnyetegével, Freddy Kruegerrel is. A retinámba égett képek életem végéig elkísérnek.

Tizennyolc szobán kell átmennem, mindegyikben színészek („dögöknek hívják őket”) várnak, a cél, hogy némi segítséggel kiérjek a túlsó oldalon. Ehhez együtt kell főznöm Ivánnal, az orosz hentessel, hűtőjéből én veszem elő a szívet, de a tüdőt már ő akarja megszerezni – az enyémet. Vaksötétben tapogatózom a labirintusban, amelynek a végén kísértetnő ugrik rám, kezében csecsemő, ajkamon diszkrét sikoly. A díszletek elképesztően élethűek: a falak (mű)vértől tocsognak, a félhomályban időnként felcsendülő kacaj tépi az idegeket; azt szerencsére csak később tudom meg, hogy az egyik polcon igazi koponya vigyorog.

Elmesélem, mire vagyok a legkevésbé büszke. Bár a méltóságomat már az első kanyarban elvesztettem, és több olyan feladat is volt, amit nem sikerült végrehajtanom (nem ástam ki például a saját síromat), végül (a Roman Polanski híres filmjéből ismert) Rosemary gyermeke tette be a kaput. Mivel a folyamatos sokkhatás következtében sem az időt, sem azt nem figyeltem, hogy hányadik teremben vagyok, így tippelni sem tudtam, mennyi van még hátra. Ezért amikor egy kifejezetten „nyugis” rész után rám rontott az anya, aki mindenáron a kezembe akarta tukmálni véres gyermekét, végem volt. Szerencsére abban a pillanatban, hogy jelzem, elég volt a borzalmakból, kiengednek. Az előbb még őrjöngő anyából kedves lány lesz, aki megveregeti a vállam, és kifejti: sokan idáig sem jutnak el.

Köpni-nyelni sem nagyon tudok, amikor kiérek a napfénybe, majd váratlan eufória ragad magával. Bár rettentően bosszant, hogy nem bírtam végigmenni a labirintus összes termén, azért elégedett vagyok. Kárörvendő mosollyal szemlézem a következő csoportot. Ők még nem tudják, amit én már igen, így hatalmas élvezet látni a kamerán, ahogy megijednek a hűtőből kiugró hullától. Egy kicsit később megkérdezem Ivánt, a gonosz hentest („civilben” meglepően jó a humora, bár nem találkoznék vele egy sötét sikátorban), hogy azért megkegyelmez-e időnként a nagyon félős lányoknak. Sátáni mosollyal az arcán rázza meg a fejét: „nem, soha”.

Hadd emlékezzünk meg a névtelen hősökről is. Van olyan lány, aki már kétszer feladta, kijött a labirintusból, de már bejelentkezett, hogy harmadszor is megpróbálja legyőzni önmagát (kell is a lelkierő, hiszen nincs két ugyanolyan túra, folyamatosan változik az előadás). Olyan is volt, aki csukott szemmel rohant végig a szobákon, hogy túlélje a rémségeket, de végül kiért.

És igen, a kamerán keresztül láttam, hogy vannak igazi hősök. A két tizenéves lány sikoltozása betöltötte a pincét, ám amikor egyiküket megpróbálta elrabolni a darabolós gyilkos, hogy sötét üzelmeihez felhasználja zsenge testét, a másik minden erejét latba vetve próbálta kiszabadítani őt a rém karjaiból. Derekasan küzdöttek, végül a lány nyert, a támadó pedig visszaszaladt levágott emberi testrészekkel telített kuckójába. Csak a legnagyobb elismerés hangján tudom dicsérni ezt a tettet – és egy kis keserűséggel, hiszen amikor ez velem esett meg, a mellettem álló fotósnak esze ágában sem volt szembeszállni a gyilkossal, hagyta volna, hogy feldaraboljanak.

Így végül annyit biztosan megtudtam, hogy bár előzőleg alaposan felkészültem a félelem és rettegés pszichológiájából, mindez a gyakorlatban semmit sem ér. Igen, szaladtam az életemért. Utólag nevettem, ott helyben viszont inkább sírtam volna. És képzeljék, volt jó hír is! Aznap, amikor ott jártam, a Bohóc éppen szabadnapos volt. Bele sem merek gondolni, mi lett volna akkor, ha nem…