Legyen mindig pünkösd!

Vigyázzban áll, nem moccan a levegő. Kilenc múlt, de izzik Óbudán a Kórház utcai csarnok. A kolbász, lángos, káposzta, dinnye és hagyma illatához dezodor szaga is társul. Meleg van és büdös is, összegezhetnénk igaztalanul, írjuk inkább azt, pikáns ájer fogadja az érkezőt. Piacon tilos a kényeskedés. Az árusok megszokták, mosolyogva értékelnek. Télen a mínusz tíz fokban néhány vasrács védi őket a hidegtől. A tető hézagos, romantikusan hull rájuk a hó, a nyakukba csorog az olvadó lé. Nyáron a tető a lámpákkal ontja a meleget, fülledt a levegő, mintha dunsztos üvegben ülnénk, ám ha a matematikai átlagot vesszük, a hőmérséklet kellemes.

Régóta ígérik, erre a piacra is sor kerül, felújítják, kicsinosítják. Ám vagy az akarat hibádzik, vagy a pénz, vagy attól félnek, a megújítás alatt elszoknak a vásárlók, s őket nehéz visszacsábítani – így marad minden a régiben. Mielőtt a hely rossz hírét keltenénk, tegyük hozzá, a vevők így is szeretik, még messziről is jönnek. Miért? Nincs jó válasz rá, jönnek és kész.
Hétfő van. A nyugalom, a tengés-lengés piaci hétfője. Szervusz, Géza, köszöntik a vevők és az árusok az egyik zöldségest. Szervusz Géza mosolygós ember, azt ingyen méri. Fakult, seszínű tréningnadrágba bújt, hozzá nőtt az évek alatt, jelképezi, mint Király Gábor focikapusunkat a szürke mackónadrág. Télen-nyáron ezt húzza fel, vasárnap a nadrág szigorúan mosásban, de hétfőre száraz, felvehető.

Szervusz Gézát Nagy Gézának hívják, mackós termetű, 51 éves férfi. Sobri Jóskás fazonra nyírt harcsabajusszal, őszülő, divatos tüskés hajjal jár, a borostája úgy háromnapos. Nem a divat, a kényelem miatt. Sajnálja az időt a borotválkozásra, de hosszabbra se hagyja nőni, az már lehet, hogy vevőriasztó lenne.

Fél ötkor ébred. Vekkere van, de mielőtt csörrenne, lecsapja azt. Csendben, hogy asszonya pihenhessen, kávét tesz fel. Aztán még egyet. Két-három pohárral meg kell innia, hogy tényleg felébredjen, beinduljon a szervezete. A piacon bármikor is, ha kérdik tőle, kávé, Géza?, biccent, igyunk, nem kérdés ez.

Nemrég még füstölt, mint a gyárkémény. Naponta másfél csomaggal szívott el, a másik másfél doboz elégett magától. Rágyújtott, vevő jött, cigivel nem szolgálhat ki, letette, el is feledkezett róla. Az unoka kérlelte, papa, ha lerakod a cigit, leszokom a cumiról és megkapod. A cigit ő letette, a cumival még adós a gyerek. Nagy a 30. születésnapján az italtól is búcsúzott, barátjával egy kávéban fogadott: el lesz ő egy korty szesz nélkül is. Ennek 21 éve. Hiányzik neki? Nem, még hálás is, hogy így történt, ugyan a törzshelyén – mert oda lejár – ugratják őt, mi van, te hormonzavaros, de nyert a döntéssel. Ultiznak, isznak, a többiek merészen licitálnak, és amikor felállnak az asztaltól, látják, megint a Géza nyert. Jobb lett a közérzete? Biztosan! Orvosa gyakran látja, idejár vásárolni, riogatja is, Géza, itt foglak megvizsgálni, ha nem jössz be! De ő csak fejet csóvál, nem. Tizenöt éve látta már egy doktor, a pajzsmirigyére kapott valamit, attól hirtelen 15 kilót magára rántott, azóta orvoshoz nem megy, nem „kockáztat”. A jobb válla örökké fáj, afféle zöld¬ségesnyavalya ez az emelgetéstől, de mázsán fölüli a súlya, úgy gondolja, nem beteg. Úgy van vele, ötven év felett, ha semmije nem fáj, akkor már nem is él.
Nagy-Békásmegyeren, panelben lakik, magaslati levegőn, a tizediken. Este, amikor hazaér, és huncutkodik a lift, azért nem boldog: 11-12 óra alatt annyira kimozogja magát, ha még tíz emeletet caplathat, már a híradón elalszik, a nagyfilmig se húzza ki ébren. Hegyekre „néző” lakásom van, szép kilátással, büszkélkedik, poszterre nem költök.

Háromnegyed hat előtt ér a piacra, már várja a papa, Magyar Elemér, és a kicsi Gábor, aki majd a rakodásban segít. Nagy a papával egyidős, tán öregebb is, de ő a főnök, kijár neki a papa titulus. A papa különös életet él: nappal alszik, öt órakor elviszi a napi bevételt, este nyolcra megy a Nagybani piacra, ott vásárol. Annyit vesz, amennyi a 6,5 tonnás teherautóra ráfér, s ami reményei szerint idejében elfogy. A papa így kombinál, tervezget, szervezget, árakról álmodik, ami vonzó is, de némi haszna talán marad. Igyekszik kizárni a véletleneket, ismerősöknél vesz, akikben nem csalódott, próbálja eltalálni a vevői ízlést, de van, hogy mellényúl. Nem fogy az áru, veszít a bolton, s megint agyal, a veszteséget hogy hozza vissza. Uralkodik magán, de feszült, szorong, és aki éjszakázik, eszik és hízik.

Ez a legrosszabb az egészben, mondja Varga Zsuzsa, akihez egy kávéra ugrottunk át. Zsuzsa asszony a szomszéd zöldségesstand társtulajdonosa. Hármat bérelnek a piacon, a helyért, a hűtési lehetőségekért havonta 850 000 forintot fizetnek. A dolgozói béreket is ki kell gazdálkodni, hát nem egyszerű! Zsuzsa asszony évekig a férjével járt a Nagybani piacra, segített vásárolni, rekeszeket rámolt, a teherautót vezette. Akkor született a lánya, bébiszittert fogadtak mellé. A nagybanin hajnalban végeztek, az óbudai piacnál lepakoltak, tíz óra volt, amikor hazaért, lefeküdt, de a gyereknek nem mondhatta: halkan, anya aludna. Kétéves volt a lánya, amikor elkezdett különösen viselkedni, a bútorokon, amiken gomb volt, mintha tévé vagy rádió lenne, nyomogatta, őrá idegenként nézett. Akkor váltott, most a raktárból ki- és a beérkező árukat könyveli, kávét főz, ha kérik, s persze árul is. Az uráért, Laczkó Zsoltért aggódik, aki bár rámol, idegeskedik, alig eszik, mégis 130 kiló már, mert aki nem alszik, az hízik. Hiába, hogy ledől délben, mindig van szomszéd, aki csempét vág, füvet nyír vagy tévét bömböltet. Abba kéne hagyni, de nem lehet, máshoz nem értenek, embereiket, a hitelt fizetni kell. Hát mosolyognak a vevőkre, és törlesztenek, árulja el, s mi a kávé után robogunk vissza a standhoz, mert vevő kiszolgálatlanul nem maradhat.

A hétfő bár forgalom szempontjából gyenge, laza nap, kicsit más is, mint a többi. Reggel még üres a stand, a rekeszeket fel kell rámolni. Elöl a legkelendőbb áruk és a sárgadinnye, mert annak az illatát Nagy nem szívleli. Aztán a kis fémtáblákra a termék nevét és árát írogatná, annyi információt kellene rápingálni, ami a Népstadion villanyújságjára se férne el. Tudja ezt mindenki, de időnként kijön a hatóság, szabály, az szabály, és büntet, amit majd ki kell gazdálkodni. De a hatóságnak igaza van, és a vevőnek is mindig, aki ha front van, bátran bírálhat bárkit. Mosolyogni kell, ez alapszabály. Nagy Géza szülei zöldségesek voltak, nyári szünetekben náluk dolgozott, megtanulta, az árus legyen kedves, figyelmes, az fontosabb, mint a szép áru. „Magyar ez a barack? Nem magyar? Még nem érik? De én azt szeretem! Szerezzen!” És Nagy Géza mosolyog. „Három szem őszibarackot kérnék. Mennyi? Legyen inkább kettő! Nem, inkább egy! Ne keményet adjon, és csomagolja be!” Igen, ahogy kívánja, feleli Nagy Szervusz Géza, s ha kérhetne valamit ő is, legfeljebb azt kívánná, jusson el a Tisza-tóhoz pecázni. Vagy nem is, inkább legyen mindig pünkösd, amikor nagy a forgalom, nem úgy, mint ma, hétfőn, amikor már lassan dél, s alig jönnek három barackért, fél kiló zöldborsóért, és még mindig nem sikerült kiírni, mi mibe van, pedig hétfő van, tengés-lengés, a nyugalom napja.