Mindenkinek jár a végtisztesség

Gyülekeznek a viharfelhők. Amikor a ravatalozóhoz érünk, már úgy esik, mintha dézsából öntenék. Egy asztalkán áll a halott hamvait tartalmazó urna, rajta virágcsokor. Három asszony várakozik esernyővel a kezében. Megérkezik a szertartást végző férfi és kísérője is. Velük együtt heten vagyunk a temetésen.

Egy olyan embertől búcsúzunk, akiről senki nem tud semmit. Csak a nevét és az életkorát. De neki is jár a végtisztesség. Néhány ima, az evangélium szavai, vallási ének – és egy fakereszt. A búcsúztató rövid, az urna a gyászautóba kerül, elindulunk a sírhoz, a kecskeméti köztemető legtávolabbi csücskébe. Lassan lépkedünk, így még hosszabbnak tűnik az út. Reménytelenül szakad az eső.

Ez a harmincötödik szociális temetés, amit a kecskeméti Karol Wojtyla Barátság Központ munkatársai celebrálnak. Az elhunytak nevét az intézmény falára kifüggesztett tablón kis réztáblába vésve helyezik el. Akiknek nincs hozzátartozója, vagy ha van is, nem sikerült felkutatni őket, úgymond senkinek sem hiányoznak a „családi leltárból”.

Addig várni kell a temetéssel, amíg be nem fejeződik az ilyen esetben szükséges eljárás. Sokszor hónapok is eltelnek egy-egy haláleset óta. Ha bűncselekmény áldozatáról van szó, akkor csak koporsós temetés jöhet számításba – az esetleges későbbi vizsgálatok miatt –, minden más esetben elhamvasztják a halottat. Megannyi szomorú élettörténet, súlyos tragédia feszülhet a háttérben, de hogy mik azok, arról csak akkor lenne tudomása bárkinek is, ha nyomozásba kezdene.

– Nekünk ez nem lehet feladatunk – mondja Molnár Zoltán, a boldoggá avatott pápa nevét viselő közösség vezetője. – Néhány éve hallottam, hogy a szociális temetések meglehetősen ridegen zajlanak, szó nélkül megfogják az urnát és felteszik egy polcra. Ekkor döntöttük el, hogy majd mi vállaljuk a végtisztesség megadását és elkísérjük utolsó útjára azokat, akiket senki nem búcsúztat. Amikor először temettem, felmerült bennem, mit keresek én itt. De hitoktatóként ennyit nyugodt szívvel megtehetek másokért, egy imát elmondhatok értük. Szomorúsággal tölt el az elmagányosodás. Eleinte csöndben álltunk az urnánál, és vártuk, hátha mégis megjelenik a halott rokonai, barátai vagy sorstársai közül valaki. De az égvilágon senki nem jött. Azóta is sokszor elgondolkodom rajta, milyen szörnyű lehet egyedül meghalni. Nincs senki, akivel a haldokló az utolsó gondolatait megoszthatná.

Azért néha adódnak kivételek a gyászolókat illetően. Amikor egy vasútállomáson csövező hajléktalant helyeztek örök nyugalomra, elment a temetésre néhány MÁV-dolgozó, akik ismerték az elhunytat. De az még nem fordult elő, hogy valakit akár évekkel később is keresett volna a hozzátartozója…

– Számomra az volt a legmegrázóbb, amikor egymás után két ismeretlen csecsemőt temettünk. Hetekig nem tudtam feldolgozni, vigaszt kellett kérnem a plébánosunktól – árulja el Mikus Sándorné, a kecskeméti Szent Ferenc Imaközösség első embere. – Bizonyára azért, mert szüléskor én is elvesztettem az első gyermekemet. Ennek már negyvenöt éve. Érdekes, a temetésén ugyanilyen vihar volt, mint most.

Mária társaival együtt az imaközösség képviseletében vesz részt szociális temetéseken, amit katolikus szertartás szerint rendeznek. Bár arról sincs tudomásuk, hogy a földi életből eltávozó ember milyen vallású volt, de ebben az esetben ennek nincs jelentősége. Sokkal fontosabb, hogy hívő emberek vegyék körül, kiknek imája nemcsak a halottakért szólnak, hanem a nehéz sorsú emberekért is. Mindenszentekkor gyertyát gyújtanak a városi temető központi emlékhelyén és a sírhalom fejfáinál. Néha virágot is visznek, ha már mások nem teszik meg. Az imaközösség tagjai egyébként önként vállalt templomi szolgálatukon túl karitatív tevékenységet is folytatnak a városban, a Wojtyla-házban például kézműves foglalkozásokat tartanak.

Három éve kapcsolódott be a civil szervezet a temetésekbe. Kaptak egy sírhelyet, minden urnát ott helyeznek el. Egymáshoz zsúfolva állnak a fakeresztek, majdnem úgy meredeznek az ég felé, mint a sündisznó tüskéi. Ebből arra következtethetünk, hogy „telt ház” van. És látványos figyelmeztetőjel: más megoldáshoz kell folyamodni.

– Ahogy az életben jóformán mindent, a szociális temetés helyzetét is a pénz határozza meg – jelenti ki Farkas P. József, a Karol Wojtyla Barátság Központ alapító-igazgatója. – Egy helyi önkormányzati határozat értelmében a reális százötvenezer helyett esetenként hatvanezer forint fordítható a végtisztesség megadására, és ebből az összegből még további tételeket spórolnak meg a takarékosság jegyében. Így fordulhatott elő, hogy az ismeretlen családi hátterű halottak hamvait egy raktárban tárolták, korábban pedig a hűtőkamrában. Márpedig temetetlen holtak nem lehetnek, így inkább magunkra vállaltuk a feladatot. Évekig tízezer forint körüli összeget számláztak ki nekünk, vagyis a fejfa és a koszorú árát. Hogy nyugvópontra kerüljön ez a szociális ügy, a polgármesterhez fordultunk.

Beszéltek arról, hogy a szóróparcellában szórják szét a hamvakat, de erről végül le kellett tenni, mert mi van akkor, ha egyszer csak előkerül a homályból egy hozzátartozó és követeli a maradványokat?! Végül abban állapodtak meg, hogy a köztemetőben kialakítanak egy kriptát, ahol legalább húsz évre elegendő hely lesz az urnáknak. A város szerződést köt a Wojtyla-házzal, miszerint hivatalosan is ők az eltemetők, a felravatalozástól a sírba tételig mindenről nekik kell gondoskodni. Ahogyan eddig is tették.
u
Hatalmasat dörren az ég. Földbe kerül az urna, vége a temetésnek. Eggyel több a fakereszt a fejfarengetegben. Némelyiken már a felirat sem olvasható, minek következtében teljességgel megszűnt pár ember azonosíthatósága, de a betűket nem a mostani vízözön mosta le. Nálunk is hiába van esernyő, alig van már rajtunk száraz felület. Nem csoda hát, hogy visszafelé sietősebben szedjük a lábunkat. Mind a heten, akik a nyolcvannégy esztendős férfi végső búcsúztatásán részt vettünk.

Ahogy beérünk a városközpontba, eláll az eső. Pár perc múlva már süt a nap. Mára így rendeltetett: ezt a férfit az ég is siratta.