A tetovált lány újraéled

Népviselet és tetoválás. Talán nem is gondoljuk, mennyire közel áll egymáshoz a két szokás. Most persze némely olvasó bizonyára a fejét csóválja: miként lehet összehasonlítani, mondjuk, egy gyönyörű kalotaszegi népviseletet és a finoman fogalmazva is aluliskolázott, agresszív bunkó – már elnézést! – ujjain összeolvasható szót: ÜSS!

Természetesen ebben van is igazság, ám ha a két kulturális jelenség eredetét firtatjuk, megtalálhatjuk a közös gyökeret. Mindkettőnek egy a célja: megmutatni, hogy kinek hol a helye az adott közösségben. Mi a státusa, eladósorban van-e, vagy már bekötötték a fejét, netán a közelmúltban veszítette el egy közeli hozzátartozóját. Mindezt nem is oly régen még megmutatta a népviselet azoknak, akik tudtak olvasni belőle.

Ugyanígy a tetoválás is. Képzeljük el a jelenetet: úgy háromezer évvel ezelőtt a ma Indonéziához tartozó Borneó szigetén a legény beállított a lányos házhoz, mert házasodni kívánt. Mit nézett meg? Nos, a jelöltje alkarját. Mert minél gazdagabban ékesítette a csipkéhez hasonlítható mintázatú tetoválás az ifjú hölgyet, annál magasabb volt a társadalmi rangja.
Akadtak azonban az emberiség kultúrtörténetében egyéb praktikus okai is a tetoválásnak. A rómaiak a bűnözőket és a rabszolgákat jelölték meg e letörölhetetlen bélyeggel. Innen eredhetnek a szégyenbélyeg és megbélyegzett kifejezések.

Ismert a bűnös megbélyegzése a zsidó kultúrában is, gondoljunk csak az ószövetségi történetre: az Úr bélyeget süt a testvérgyilkos Káin homlokára – amely ugyanakkor meg is óvja a bosszútól. S milyen érdekes, a Szentföldtől távoli Japánban ugyancsak a bűnözők homlokára került a rovátka. Azonosításra használták a tetoválást a náci Németországban is, mégpedig elit egységük, az SS tagjait jelölték vele. Vereségük után sokuk vesztét is ez okozta: a hónaljukba tetovált, a vércsoportjukat feltüntető adat a biztos azonosításukat tette lehetővé. A koncentrációs táborok rabjainak a karjára pedig a nyilvántartási számukat tetoválták.

S ha már Japánt említettem az imént: a díszes ruha viselése az uralkodó család kiváltsága volt. Ám emiatt nem estek kétségbe a középosztálybeliek: ők tetoválásba öltöztették a testüket. Előnye, hogy csak egyszer kellett magukra ölteni…
Némelyik kultúrában a hírszolgálat részévé vált a tetoválás. A görögök a felderítőiket azonosították ily’ módon, ami persze kétélű dolognak bizonyult, mert így a kikémleltek számára is azonosíthatókká váltak. A világ meghódítására készülő tatárok a stratégiailag fontos információkat a hírvivő lekopaszított fejére rögzítették, majd megvárták, míg a haj kinő, s akkor útnak indították őket. A címzettnek nem volt más dolga, mint hogy ismét leborotválja a hírvivő haját. Nem túl gyors módszer, kétségtelen, ám a hatékonyságát a történelmük igazolja…

Az európai népek tetoválási kultúrájában a normann hódításokkal – úgy 1000 körül – hosszú szünet vette kezdetét, mivel az északi hajós nép nem kultiválta a test e visszavonhatatlan megjelölését. Ezen azonban nem csodálkozhatunk, hiszen északi őshazájukban a zord időjárás miatt a testüket állandóan ruhával fedték, tehát a tetoválás a már említett funk¬cióit kevéssé tölthette volna be.

A tetoválás máig tartó, újbóli európai hódítására egészen a XVII. század végéig kellett várnunk. Ez a nagy felfedezések kora, az európai ember ekkortájt ismerte meg a polinézek kultúráját. A hajósok hoztak magukkal néhány tetovált bennszülöttet, akik ugyancsak tetszettek az angoloknak. Nosza, tetováltatni kezdték magukat a tehetősebbek is – persze csak diszkréten, rejtett testrészeikre. Nem maradt titokban az új hóbort, utánozni kezdte őket a köznép. A jelenség az utóbbi két évszázadban hol népszerűbb, hol kimegy a divatból, hol tiltják, hol pedig egyenesen művészetnek titulálják. Népszerűsége a világháborúk idején megnövekedett a katonák soraiban. A magasabb kultúrájú népeknél egykori jelentőségét elveszítette, s mint annyi minden, divattá vált ez is. Manapság éppen felszálló ágát éli, különösen a fiatalok körében.

SEBEKBŐL HEGEK. A hegtetoválás legjellegzetesebb példája a mokó, ami az új-zélandi maori kultúra része. Elsősorban az arcot díszítették művészi tökélyre fejlesztett hegekkel. Viselése rangot jelentett, s része volt a férfivá avatási szertartásnak is. Bár nem csak férfiak viselték és nem csak az arcukon, a feljegyzések szerint a maori nők bomlottak egy-egy díszes, művészi alkotásért, mely a férfiarcot ékesítette.

SZÓFEJTŐ
A tetoválás kifejezés angolszász közvetítéssel terjedt el a világban. Eredetije – tatu – Tahitiból származik, nyomhagyást jelent. James Cook, a hírneves felfedező tengerészei terjesztették, végül megragadt az angol nyelvben. A fonetikusan nehezen visszaadható szónak számos változata élt, végül a tattoo kiszorította a többit.

CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI SÁRKÁNYOK Tetováltatta-e magát Horthy Miklós? A kérdés nem jogosulatlan, hiszen mielőtt Magyarország kormányzójává választották volna, a tengerészetnél szolgált, ahol ugyancsak dívott e szokás. Nos, a válasz igen: a bal mellkasát, vállát, sőt még az alkarja egy részét is díszes tetoválás borította. A feljegyzések szerint a pólai fürdőben az ifjú tengerészek csodájára jártak az arany–zöld sárkányt ábrázoló remekműnek. Bár később hivatalos körökben már nem dicsekedett tetoválásával, szégyellnie sem kellett, hiszen kortársán, az angol V. György király hátán éppúgy sárkány tekergőzött, mint ahogy korábban tetoválást viselt Erzsébet királyné, Rudolf és Ferenc Ferdinánd trónörökös.