Mindenre elszánt kalandorok

A bocikkal kezdjük a napot. Eszter az iroda melletti helyiségben lévő zuhanyzóból műanyag vödörben langyos vizet cipel, Zsolt pedig a fészer alól tejporoszsákot húz elő, abból porciózza az adagot.
– Egy vödörbe körülbelül másfél edénnyel teszünk.
Most ezüstszínű zacskóból fehér port szór bele.
– Erre azért van szükség, hogy könnyebben emésszék a tejet – teszi hozzá, miközben Eszter a kotyvalékot csomómentesre keveri.

Zsolt állandóan magyaráz, a két lány pedig – mindkettő Eszter, egyikük Sági, másik Hegedűs Bite – isszák a szavait. Elvégre ezért érkeztek.
Három karámban körülbelül 15 borjú várja, hogy befejezzük azt, amire a hozzájuk beállított tehenek képtelenek voltak: jóllakatni őket. Eszterék rutinosan lépnek a tehéntrágyával sűrűn megtűzdelt szalmára – arcukon fintornak nyomát sem fedezem fel – s tartják a bocik felé a vödröt, amelyek alján műcsecsek imitálják az igazit. A kis állatok pedig rávetik magukat, némelyiket a végén úgy kell elhessegetni.

Némelyiket. Mert a kevéssé életrevalóak menekülnek a reggeli elől, mintha tagló várná őket.
Na, akkor most következünk mi! Zsolt egy pezsgősüvegbe tölti a löttyöt, rá a cumit, majd nagy elánnal lépünk a karámba. A bocit a sarokba szorítjuk, én lefogom – szegényben nem sok erő van az ellenállásra –, Zsolt pedig szétfeszíti a száját, bedugja közé a cumit, az pedig csak nyel, nagy kortyokban.

Még vagy három gyámoltalannal megismételjük a műveletet, aztán némi szünet következik.
– Jól van, lányok, ügyesek vagytok – dicsér Zsolt. – Most szusszanjatok egyet, aztán indulunk a bálaszedőkhöz!
A lányokon cseppet sem látszik a fáradtság nyoma, jóllehet már negyedik napja kalandorkodnak Hegedűs Zsolt gazdaságában, Kecsemét határában a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetsége – AGRYA által szervezett Vidék-Kaland Program keretében. Ez pedig – mármint a program – nem arról ismerszik meg, hogy pátyolgatja a felvetteket.
– Nem azért vagytok itt, hogy pihenjetek! – szólt rájuk Mikula Lajos, a szövetség elnöke jó hónappal ezelőtt, amikor a 132 jelentkezőből a negyven kiválasztott kalandor eligazításra egybegyűlt Zsolt tanyáján.

Volt köztük ingatlanos, orvos, művész. A közös ismertetőjelük mindössze annyi, hogy egyikük sem múlt el harmincöt éves, városban laknak és olthatatlan vágyat éreznek arra, hogy megismerkedjenek a mezőgazdasági munkával. Olyannyira, hogy ezért még a szabadidejükből is hajlandók áldozni öt napot a nyáron: beállnak a fiatal gazdák mellé, és látástól vakulásig együtt dolgoznak velük.

Azon a délutánon aztán rögvest ki is próbálhatták magukat a mezőgazdálkodási tudományokban. A nap jól sikerült, kivéve talán annak a fiatalnak, akit az egyik társa nagy igyekezetében vasvillával fenéken szúrt. Szerencsére komolyabb baja nem történt, a kórházi ellátást követően hazamehetett ő is.

De nemcsak egymással ismerkedtek a kalandorok, hanem a húsz fiatal gazdával is, aki vállalta, hogy a városi ifjakat beavatja a gazdálkodás alapjaiba. Van, aki juhokat tart, más dinnyét vagy meggyet termeszt, ismét más virágkertészetből él. A házigazda Zsolt pedig igyekszik minél több lábon állni, földjei mellett állatokat is tart.

A fejtágító végeztével Zsolt édesapja vitte el a két Esztert egy kis lovas kocsizásra a tanya körül. Na, ekkor szólt rájuk a szigorú elnök, mondván, hogy nem pihenni jöttek. Pedig felesleges volt oly’ nagy szigorral élnie, a lányok kellő öntudattal vállalták a megpróbáltatásokat.

Különösen Hegedűs Bite Eszter, aki kislányként az állatorvoslással kacérkodott, végül azonban egészen másfelé sodorta az élet. Kiment Angliába, ahol, amint tehette, beült az iskolapadba, s ma egy nyomtatókat forgalmazó amerikai cég budapesti irodájának a marketingese. Hiába azonban az irodai munka, az állatszeretete nem múlik, ezért élt a lehetőséggel. Elszántságára mi sem jellemzőbb, mint hogy valamikor szeretne ő maga is vidéken élni, állatot tartani. Ehhez gyűjti most a tapasztalatokat.

A másik Eszter – nevezzük Esztinek, ahogy a megkülönböztetés kedvéért ebben érkezésükkor maguk is megegyeztek – szintén a fővárosból érkezett, egy panelház sokadik emeletéről, s az első évet végezte az ELTE nemzetközi tanulmányok szakán. Indíttatása, hogy egy hetet gazdaságban dolgozzon, egyszerű: szereti az állatokat. Barátai révén járt már egy-két gazdaságban, ám sosem tudta, miként is kell bánni velük, gondozni őket. Most kapott a lehetőségen, hogy ebbe is belekóstolhasson.

Ízelítőt pedig kap a két kalandor a határban is, ahová a poros utakon döcögtet ki bennünket Zsolt.
– A bérleményekkel együtt háromszázharminc hektáron gazdálkodunk édesapámmal – mutat körbe a verőfényes határban.
A Hegedűs-birtok alapjait még Zsolt nagyapja fektette le kárpótlási jegyek és részben kölcsönkért összegek által. A gazdálkodáshoz szükséges teljes géppark beszerzése már jórészt az édesapa érdeme. Az pedig nem is volt különösebben kérdéses, hogy a ma harmincéves Zsolt fogja átvenni majdan a gazdaság irányítását. A szakszerűség érdekében a Gödöllői Egyetemen tanulta ki az állattartás mikéntjét. Ám amíg a nagyapa elsősorban a csirkékre esküdött, addig Zsolt a szarvasmarhákat részesítette előnyben.

– Az első tehenemet tárcsázásért kaptam cserébe – emlékezik. – A gazda ugyanis, akinek dolgoztam, éppen megszorult anyagilag, ezt ajánlotta fizetség fejében…

Ma már vagy száz húsmarhánál tart. Valamikor próbálkozott tejjel is, de mostanában inkább nem vacakol vele, hiszen nincs annyi húsállat, amit a törökök ne vennének meg.
Állatot tartani szántó nélkül biztos kudarc, nem is sétált ilyesmibe bele a Hegedűs család, általában búzát, tritikálét, napraforgót termesztenek.

– A növény tallabille – tanulom a bizonytalanságot kifejező tájszót Zsolttól. – Az állat a garantált.
De az sem tallabille, ahogy a két városi lány érkezésének örvendeznek a szalmabálákat traktorra pakolászó férfiak: jöttükre azonnal megpezsdül az élet. Különösen Dante húzza ki magát. A nagydarab, bivalyerős férfi régi ismerősként üdvözölte a városi jövevényeket. Dante amúgy Dantes István, ám annak nincs értelme, ugyebár, ellentétben Dantéval, aki mindjárt akár az Isteni színjátékot is eljátszaná a lányok kedvéért.

A platóra mászunk valamennyien, Zsolt pedig a bálák rakásának helyes sorrendjére okít bennünket. A szalma két oldalról érkezik, mi pedig egyre adogatjuk a kazal tetején álló Danténak vagy igyekszünk megtalálni a helyét a platón. A művelet így elsőre nem sikeredett tökéletesre, később némi madzaggal kellett egyben tartani a kazlat, hogy borulás nélkül beérjen a majorság udvarába.

Ez azonban csak késő délutánra várható, nekünk addig még meg kell etetnünk-itatnunk a csirkéket.
– Láttad az idős traktorost? – kérdezi Zsolt a visszaúton. – Kása István. Nemrégen még ő maga is gazdálkodott, úgy 60-70 tehene lehetett.

– És belebukott?
– Kiváló szakember, kisujjában van az állattartás, a földművelés. Csak egyhez nem ért: az adminisztrációhoz. Anélkül pedig nincs támogatás, támogatás nélkül pedig nincs gazdálkodás. Kénytelen volt abbahagyni, ma nálam dolgozik.
Zsoltnak szerencséje van, a családban a felesége, Nóri a papírmunkák felelőse. Ebbe, mármint az adminisztráció rejtelmeibe azonban nem avatnak be minket, kitanulásához kevés volna az egy hét.

Zsoltékhoz Bábolnáról érkezik a napos csirke, hetente nyolcezer darab, ezeket nevelik és terítik Kecskemét környékén. Próbálkoztak ugyan keltetéssel is meg tojásozással, ám egyik sem vált be.
– A búzát mindig egy nappal a felhasználás előtt áztatjuk be – magyarázza Zsolt, miközben fájndlival a műanyag hordóból a vödörbe adagolja a tartalmát, amit Eszterrel terítek a hosszúkás favályúkba.
– Egy biztos – jelenti ki Eszter, miközben valami árnyékos helyen keresünk enyhet a növekvő forróságban –, csirkét nem fogok tartani, legalábbis nagy tételben bizonyosan nem.
– Mert? – kérdezek rá.
– Büdösek – jelenti ki.

Ezen lehet segíteni, felnyitom a hosszúkás ól túlsó végén lévő ajtót, hadd szellőzzön ki a tömény ammóniák, ám Eszter hajthatatlan. Egyik nap 270 csirkéért jött vevő, s szigorúan csakis feketét volt hajlandó elvinni. A csirkék hajkurászása a két Eszter feladata volt. Mire végeztek, megérlelődött benne a megmásíthatatlannak tűnő döntés a nagyobb számú csirkétől mentes gazdaságról…

Most délután szállingóznak a vásárlók a gazdaságba a csirkéért. Összefogdosásukban azonban ezúttal segít a nagy gyakorlattal rendelkező Lilián is.
A férfi Brassóból érkezett román, aki kisebb megszakításokkal tíz éve dolgozik Zsoltéknál. Afféle mindenes, mint ahogy a gazdaságban serénykedő hat-nyolc másik alkalmazott is, ám legszívesebben mégis az állatokat gondozza. Ez lett majdnem a veszte is. Néhány éve Muki, a gazdaság vezérbikája kulcscsontját törte. Később magam is a robusztus állat közelébe merészkedtem – szigorúan a karám túlsó oldalán. Ahogy az állat meglátott, azonnal kaparni kezdett.

– Vad nagyon – áll mellénk Zsolt –, de megéri tartani, mert amelyik tehén folyatós, azt azonnal megdolgozza.
Mi viszont azt a hat pótkocsit dolgozzuk meg, amelyik a szántóról késő délután beérkezik, platóján a szalmabálákkal. Nincs más dolgunk vele, mint a fóliával letakart helyre hordani. Egyenként nem nehezek, ám van belőlük vagy ezer. Guszti majomügyességgel mászik a kazal tetejére és dobálja le a bálákat, amiből Józsi egyszerre kettőt is felkap. A lányok és én megelégszünk eggyel… Maradjon erő a végére is.

– Azért meghívnám egy kis bálahordásra az egész délután számítógépen játszó városi fiatalokat – jegyzi meg Józsi, miközben szusszanásnyit pihen. – Még zsebpénzt is kapnának.
– Amikor mondtam anyámnak, kellene egy Nike cipő, azt válaszolta, jól van, kisfiam, elmehetsz megkeresni az árát – teszi hozzá Dante, aki kazalba rendezi a bálákat.

A szót szokás szerint ő viszi, ám ahogy múlik az idő, úgy halkul el:
– Ma este sem lesz szex otthon, az már biztos – kacsint a lányokra. – Kutya meleg van a fólia alatt – törli a homlokát.
Közben megérkezik Zsolt is – aki egy kis ügyintézésre ugrott el a városba –, nyakában a hét hónapos kisfiával. Leteszi a csöppséget, és beáll ő is.
– Na, ez az, amit kerestem – dobja le Guszti az utolsó platóról az utolsó bálát, amikor a nap a horizont mögé bukik.
Mintegy végszóra gördül a kazalhoz Zsolt édesapja néhány csomag jégkrémmel. Dante először ugyan valamilyen megfoghatatlan félreértés okán a jégkrém szót sörnek értette, de aztán ő is nyalja.
– Most már megértem, hogy a parasztasszonyoknak régen miért volt a konyhában a helyük – foglalja össze a tapasztalatait Eszter. – Mégiscsak férfinak való munka ez.
– De azért szívesen maradnánk még egy hetet – teszi hozzá Eszti, s boldogan huppan a szétszóródott, puha szalmára.