Asszony (agyon)verve jó?

– Az ominózus, nagy felzúdulást kiváltó gondolat abban a múlt hétfői vitában hangzott el, amely után a kormánypártok lesöpörték a parlamenti napirendről a családon belüli erőszak elleni hatékonyabb fellépést. Vagyis egy hétig úgy tűnt, hogy hiába gyűjtöttek össze civil szervezetek több mint százezer aláírást, hiába a horrorisztikus történetek és az évekig húzódó, idegtépő eljárások – az alkotmányügyi bizottság kormánypárti többsége első nekifutásra nem támogatta, hogy a családon belüli erőszak önálló tényállásként bekerülhessen a büntető törvénykönyvbe. Kíváncsi vagyok, a múlt héten, e hír hallatán önnek mi járt a fejében!
– Hadd válaszoljak ügyvédként: egyértelműen súlyos hibának érzem, ha ezt a törvénymódosítást most nem lépik meg! Hajdanában létezett a közveszélyes munkakerülés vagy a feketevágás mint büntetendő cselekedet, aztán ezeket a történelem változása felülírta. Most az élet egy új, pontos szabályozásra váró kérdést szült, amelynek súlya számokban is mérhető. Ha igaz, hogy ma Magyarországon minden ötödik nőt érint a családon belüli erőszak valamilyen formája, ha elfogadjuk a legfrissebb hazai kutatás eredményét, miszerint hetente egy nő, havonta pedig egy gyermek hal meg emiatt, és ha több mint százezer ember az aláírásával is kezdeményezte a törvények módosítását – akkor emellett vétek most elmenni.

– E héten hétfőn szavazásra bocsátották a kérdést, és – valószínűleg az egyhetes hatalmas társadalmi felzúdulás hatására – a kormánypártok mégiscsak támogatták a népi kezdeményezést: még az idén benyújtják a törvénytervezetet. Nevezhetjük ezt kis győzelemnek?
– Az ENSZ főtitkára már 2005 februárjában féléves határidőt szabva kérte a magyar államot, hogy önálló büntető törvénykönyvi tényállásban szabályozza a családon belüli erőszakot. Azóta nem történt semmi, ezt már nem szépíthetjük. Ez a mi szegénységi-erkölcsi bizonyítványunk: ennyire vesszük komolyan mind az ENSZ ajánlását, mind ezt a súlyos problémát. Természetesen örülök, hogy most végre előreléphetünk a bántalmazás formáinak büntethetőségében – csak ne ragadjunk le a szóhasználat problematikájánál, hogy akkor most családon vagy párkapcsolaton belüli erőszakról beszélünk…

– Ha igaz, ha elfogadjuk – azért fogalmazott feltételes módban, mert esetleg ön szerint túlzó az áldozatok száma?
– Sajnos az ügyvédtársaim tapasztalatai alapján is azt kell mondjam, ezek a számok a valóságot tükrözik. Tartok tőle, minden ötödik magyar családban a férfi pofonját a nőnek úgy kell értékelnie, hogy azért ver, mert félt, tehát szeret. Hozzáteszem, a bántalmazás elfogadása vagy elutasítása kulturális kérdés, társadalmi rétegenként, lakóhelyenként más és más etikai-erkölcsi mércével mérik.

– Körülírható, hogy hol leginkább elfogadott az erőszak?
– Megfordítom: az iskolázottabb, jobb anyagi helyzetben és nagyvárosban élők körében kevesebb a bántalmazás. Ahogy a nyugati országrészben is, a keletivel összevetve. Ez egy ördögi kör: éppen azokat a periférián és főként vidéken élő, anyagi gondokkal küzdő, kiszolgáltatott nőket bántják legtöbbször, akik mindezek miatt tehetetlennek érzik magukat a változtatásra. A szégyenérzetük szintén gyakran maradásra ítéli a nőket.

– Hiába növekszik az anyaotthonok száma, nő az igény is, zsúfolásig telítettek. Ez is azt jelzi, hogy sok nő félelmében inkább a menekülést választja…
– …merthogy nem bízik abban, hogy bárki, a rendőrség vagy a bíróság megvédheti az erőszaktevővel szemben. Sokszor az életükért futnak. Nincs válóper, nincs vagyonmegosztás, mindent hátrahagynak.

– A kormánypártok részéről korábban elhangzottak olyan vélemények, hogy a Btk. kellő súllyal bünteti az erőszakos bűncselekményeket, felesleges nevesíteni, hogy az családon belül vagy kívül történik…
– A Btk. valóban rendelkezik az emberölésről, a testi sértésről, a kényszerítésről vagy a kiskorú bántalmazásáról. De léteznek a családon belüli erőszaknak olyan formái, amelyeket nálunk nem büntetnek, például a fenyegető zaklatást, a cselekvési szabadság korlátozását vagy a gazdasági függőségbe kényszerítést. Volt például olyan megfélemlített, teljesen elszigetelt nő ügyfelem, akinek fillérre el kellett számolnia a kosztpénzzel a férjének, és egy buszjegyre valót sem kapott, hogy kapcsolatot tartson a családjával, barátaival. A családi bántalmazás kategóriáit azért kellene pontosan definiálni és büntetést rendelni hozzájuk, hogy sokkal előbb megálljt parancsoljunk az erőszakolónak, ne fajulhasson el, mondjuk, emberölésig a helyzet.

– Merthogy a statisztikák szerint az emberölések majdnem felét családon belül követik el. A múlt évben 72 nő halt meg így.
– És ez a borzasztó szám még fokozható! A büntető statisztikák szerint a bűnügyeket elkövetők 85 százaléka férfi, de a 15 százaléknyi női elkövetőből évek óta stabil az az esetszám, amikor az ötvenes éveiben járó asszonynál a sok évtizedes bántalmazások után egyszer csak betelik a pohár és hirtelen felindulásból megöli a férfit. Bizonyos értelemben ők maguk is áldozatok, hiszen a korábban elszenvedett erőszaknak semmiféle jogi következménye nem volt.

– A folyamatos súlyos verést tehát – bármilyen sokan tudnak is róla – nem feltétlenül büntetjük, míg az emberölést igen?
– Némi túlzással persze, de így van. Éppen a hiányos szabályozás miatt jellemző, hogy a hatóságok csak akkor lépnek fel, amikor „már vér folyik”. Hiszem, hogy a Btk. kibővítése egyfajta társadalmi szemléletformálást is hozhat – hátha segít a fejekben ezzel is tudatosítani, hogy beteges féltékenységében egy férfi nem erőszakolhatja meg a megvádolt feleségét egy kukoricacsutkával; ez is egy valós példa. És nem utolsósorban véget vethet a rendőri tehetetlenségnek, lehetőséget adva arra is, hogy a tényleges fizikai bántalmazás előtt közbelépjenek.

– A kormány tavasszal – jogvédő szervezetek kérésére – bevette az azóta már elfogadott, jövőre hatályba lépő Btk. tervezetébe az együtt élők közti lelki bántalmazás elnevezésű bűncselekményt. Egyéves szabadságvesztéssel is sújthatták volna azt, aki agresszív magatartásával lelki szenvedést okoz családtagjainak. Ezt azután kihúzták a tervezetből. Pedig messze túlmutatott volna a jelenlegi kéréseken is!
– Igaz, de ott aztán még tényleg nem tartunk, hogy nálunk ez a gyakorlatban működjön, és borzasztóan nehezen bizonyítható is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi, nők a szóbeli erőszakban vagyunk utolérhetetlenek, a fizikai nemegyszer a férfi válaszreakciója erre – ami természetesen minden körülmények között megengedhetetlen. Még egy megjegyzést megkíván az igazságérzetem: találkoztam már olyan iskolázott, városi nőkkel válóper során, akik azért vádolták meg a férjüket bántalmazással, mert így előnyösebb pozíciót reméltek a tárgyalás és a vagyonmegosztás során. Ez is megengedhetetlen.

– Az elején kihangsúlyozta, hogy ügyvédként foglal állást. Magánemberként másképp gondolja?
– Szó sincs róla! De dolgozó nőként, kétgyermekes édesanyaként, nagymamaként, az ügyvédnőket képviselő egyesület alapító vezetőjeként sokkal erősebben fogalmaznék. Nekem ne mondja senki, pláne egy ügyvéd végzettségű parlamenti képviselő, hogy kettő még nem, de négy gyerek és a frissen főtt vacsora majd képes visszatartani egy férfit attól, hogy üssön-e! És kérdem én: egy férfi manapság képes egyedül annyit letenni az asztalra, amennyiből eltartja a háztartást vezető párját és a sok gyermekét?! Egy jó tanácsot hadd adjak nőtársaimnak: ahogy régen mondták, egy asszonynak mindig legyen egy kis tűpénze, legalább a családi pótlék vagy a segély egy része, ha nincs önálló keresete. Annyi, hogy soha ne érezze magát teljesen kiszolgáltatva a férfinak. Legalább annyi, hogy egy buszjegyre mindig fussa.