Férfiak a kozmetikában

Készültem én is, hallgattam történeteket, olvastam mellé ezt-azt, kozmetikai kérdésekből összegyúrt vetélkedőn indulhatnék akár, ám a szalon bejáratánál elbizonytalanodom, tényleg akarom, kell ez nekem? Telt ház van, a hat ágy mindegyike foglalt, a hölgyeken erőst munkálnak, de ahogy a rájuk kent anyagok csak engedik, azért csacsognak, nevetgélnek, és panaszkodnak is. Kozmetikusánál a ruha után a gátlásokat, a szégyenlősséget is ledobják, megnyílnak, mesélnek még a legféltettebb titkokról is. Nem lennének boldogok, ha a szerelmük most látnák őket, nem a legjobb formájukat futják, hajuk leszorítva, az egyikük arca zöld, a másiké bíborban pompázik. A látványtól ijedős gyerek sírva fakadna, de ez részeredmény, nézzük meg őket másfél óra múlva. A szépség nincs ingyen, azért áldozni kell.

Néznek rám, kihez tartozom, kihez jöttem és minek? Miért, hogy itt sincs nyugtuk? Mit keres férfi a női szentélyben, kozmetikai szalonban? Én speciel fogadásból jöttem, unom a zsolozsmaszerűen ismételt mondatokat: „Ha a férfiakon múlna, kihalt volna az emberiség. A teremtés koronái gyávák, a terhesség vállalásáig, a szülőszobáig el se jutnának, ők már akár a kozmetikusnál is betojnának!” Na, ne! Tűrhető ekkora sértés?

Csókolom, szépítkezni jöttem, kurjantom zavaromat leplezve. A mondat fogadtatása vegyes. A koz¬metikusok szeme se rebben, kevesebb a vendégük, mint pár éve, de a férfi mind több, tíz vendégből úgy kettő. Kezet, lábat, mellet gyantáztatnak, szemöldököt igazíttatnak, arcot simíttatnak. A szépülgető hölgyeknél viszont a mondatommal akkora sikerem van, mint babakelengye-árusnak az idősek otthonában – nem lelkesednek az ötletemért. Látni rajtuk, boldogok, amikor kiderül, nem jelentkeztem be, csak órák múlva fogadnak. Sikerült már jobban rajt, de feladni tilos. Telefonálgatok, az Oázis szépségstúdióban Ragács Fanni fogad.

– Mire gondolt pontosan, milyen kezelést kérne? – kérdezi.
– Csak úgy, mint a borkóstolásnál: ebből is egy kicsi meg abból is, hogy ráérezzek – mondom némi hümmögés után.

– Intimet nem vállalok! – közli.
Megnyugtatom, tényleg mindennek van határa, azt én se várom. Sőt ma még a dekoltázsmasszírozást, a derék-, hát- és hónaljgyantázást is kihagynám.

Cipő le, zokniban indulok az emeletre. Éreztem már rosszabbul is magam. Halk zene szól, friss erdei illatot árasztó gyertyák égnek. Az idegrendszer, ránc már ettől simul. Fanni is üdítően fiatal, bár szomorúan bevallja, a kozmetikusiskolák ontják az újakat, ő a 23 évével az idősekhez tartozik. Képzett sminkmester is, de a férfilélekhez úgyszintén konyít: csodát ugyan nem ígér, háromhetenkénti kezelést javall, utána tíz évet letagadhat, jövendöli – vagy hízeleg? Az arcmasszírozásnál nincs gond, a bőrradírozás meg se kottyan, a felkent kenőcs kifejezetten kellemes, hűsít, szinte hallom, ahogy a ráncok sorra leugrálnak rólam. Gyáva népnek nincs hazája, a kargyantázást ki nem hagyhatom, persze csak belül, ahol úgyse látszik. Ennél azért volt már őszintébb a mosolyom. Fanni nem vacakol, kész is, mondja, érzem, üde vagyok, friss és kívánatos. A buszon már azt lesem, vajon látják-e rajtam az örömteli változást. Ám az utasok rosszkedvűek, orrukat lógatják, pillantásra se méltatnak.

– Na, mit szólsz? – kérdem asszonykámat otthon.
– Mihez mit szólok? Mit kéne látnom? – értetlenkedik. Közelebb lép, összecsapja a kezét:
– Úgy nézel ki, mint egy varacskos disznó. A trikód leetted, izzadt vagy, zuhanyozz le, kérlek!

Mondják, megérte fáradozni? De ha harc kell, legyen harc. A kozmetikust túléltem, kipipálva. Hölgyeim, találkozunk a szülőszobán!