Légy a játszótársam!

Nem babra megy a játék – tartja a szólás, ha valamely vetélkedés állását már nem csupán babszemekben mérik, hanem ennél súlyosabb tét forog kockán. Lám, ez utóbbi is a játékra hajazó utalás, hiszen a szerencse hatoldalú eszköze mindmáig a játszás hű szolgálója.

A gyermek a felcseperedése során a játék segítségével is eszmél rá a világra, tapasztalja meg az esélyeket, tanulja ki az előírásokat. Az óvodások leginkább kettesben-hármasban szeretnek tenni-venni, s a különféle foglalatoskodások egyvégtében nemigen tartanak tovább tíz percnél. Az iskolásoknál a regula betartása felértékelődik, s mind többen és akár órákon keresztül közreműködnek a testet-lelket mozgató versengésben. A játék így lesz szabályok közötti gyakorlás, felkészülés a felnőttkorra, miközben kialakul a fantázia és a valóság harmóniája.

Az egyszemélyes – babák, kisautók, fakockák, műanyag figurák, kirakósok (a számítógépes játékprogramokig bezárólag) – és a többszemélyes, azaz társas játék közötti átjárhatóságot a gyermek személyisége és neveltetésének sokszínűsége dönti el. A gyermekszoba birtoklója a testvére, barátja, vendége játszókedvét betolakodásnak, a közösködés kényszerét nyűgnek is érezheti, amit a szülők többnyire szelíd erőszakkal szerelnek le. Számukra a közös bíbelődés szemlélgetése azért is izgalmas, mert közben pontos képet nyerhetnek csemetéik – alkalomadtán korrekcióra szoruló – szokásairól, jellemvonásairól. Efféle meglepő tapasztalat az is, ha a gyerek a játék hevében incselkedve, netán szemérmetlenül csal, vagy „csak” nem szeret veszíteni. A családi otthon falain kívül a közösségek ésszerű korlátai, a grund, a játszótér uralkodó szelleme, a rokonok, barátok, ismerősök hasonszőrű utódainak rafináltsága vonzza-taszítja az ifjakat például a labdázás, a bújócska, fogócska, számháború viaskodásainál – figyelmeztet Pethő Adél pszichológus.

Az évtizedek során jól bevált társas játékok – mint a Ki nevet a végén?, a dominó, malom, dáma, marokkó, a Capitaly, Monopoly, Gazdálkodj okosan! – vagy a világszerte „egy nyelvet beszélő” kártyalapok vélhetőleg sosem kopnak ki a köztudatból. A krónikás fájlalja, hogy az Ország-város ma már kevésbé dívik, hiszen fél percen belül ugyanavval a kezdőbetűvel országot, várost, folyót, hegyet, híres embert is felidézni elmét pallérozó feladat. Se szeri, se száma az okos társasjátékoknak, de ne feledkezzünk meg „korunk hőséről”, az activityről, ahol a lerajzolás, a szóban körülírás és az elmutogatás magasiskoláját kell művelnie a résztvevőknek.

S bizony, a fogadás és a szerencsejáték is édestestvérei az előbbieknek, ahol főszereplő a pénz, a kockáztatás. Már zsenge kortól szembesülhetünk némelyek játékszenvedélyével, ami a nyerés diadalát a vesztés gerjedelmével párosítja: a cél az újabb és újabb siker mindenáron kikényszerítése. Innét már könnyű a függőség világába tévedni.

Aki a játékban nem képes önfeledten elmerülni, jobb, ha hozzá sem fog, mivel a végén még elrontja mások izgalmát és örömét. Mert a játék igazából komoly dolog, nem illik rajta viccelődni – s aki kihívóan kötekedne vele, azt hamarosan lemezteleníti.