Várkonyi Andrea:vannak férfias hóbortjaim

– Aki a hírek szolgálatában áll, annak reggeltől estig képben kell lennie?
– Gyakorlatilag igen. Az okostelefonokat nekem találták ki, egész nap online nézegethetem a hírportálokat. De ezt észre sem veszem, annyira beépült már az életembe.

– Mire kapja fel a fejét, amit este majd hallunk öntől a képernyőn?
– Ennyi év után már elég jó érzékkel mérem fel, hogy melyik hír a legfontosabb vagy legérdekesebb, és valószínűleg adásba is kerül. Ezeket alaposabban tanulmányozom, utánaolvasok a részleteknek. A TV2-nél a Tények képernyősei írják a felvezető szövegeket. Nem hírolvasók, hanem hírműsorvezetők vagyunk. Mivel élő adásról van szó, nem lehet felkészületlenül beülni a stúdióba, mert bármikor közbeléphet a technika ördöge, és ilyenkor rögtönözni kell a témáról.

– Milyen malőrök fordulnak elő?
– Például elromlik a súgógép, felcserélődnek a tudósítások.

– Ilyenkor betelefonálnak a nézők?
– Nem jellemző. Ha ismerőseim közül észreveszi valaki, és érdekli is őket, meg szokták kérdezni, hogy mi történt pontosan. De hát emberek vagyunk, ráadásul a számítástechnikai rendszer sem mindig hibátlan.

– Nemrég az is előfordult, hogy a két kereskedelmi csatorna híradójának hölgyeit egy időben ugyanolyan ruhában láthattuk a képernyőn. Van erre magyarázat?
– Ez fatális véletlen volt! Nyilván nem beszéltek össze a stylistok, hogy ugyanattól a ruhacégtől válasszanak öltözéket aznap estére. Egyébként, ha bármi furcsa dolog történik, általában nem hívjuk fel rá a nézők figyelmét. Ha nem annyira kínos a baki, nem feltétlenül kérünk érte elnézést. Máskor meg láthatóan humorral ütjük el az elszólásainkat, magunk is nevetünk rajta.

– Kielégíti a hírműsorvezetés? Nem vágyik többre vagy másra?
– Sokféle dologgal foglalkozom a televízión kívül is. Alapítványokkal állok kapcsolatban, egészségügyi kampányokban veszek részt, sőt alkalomadtán még újságokba is írok. De leginkább anyuka vagyok, és a háziasszonyi feladatokat sem végzi el helyettem más. A híradózás is egész embert kíván, úgyhogy más aligha férne már bele az életembe.

– „Két diplomával a hírolvasásnál többre érdemes” – olvastam egy bejegyzést az interneten önről.
– Lehet azt mondani, hogy a hétéves gyerek is tud olvasni. A hírműsorvezetés azonban nem erről szól. Még csak nem is a súgógépről. Egyfajta habitus, önfegyelem, hitelesség szükségeltetik ahhoz, hogy a néző azt a hírműsort válassza, melyet adott esetben én vezetek.

– Ha már a véleményeknél tartunk, idézek még egyet: „Tök jó csaj, ráadásul értelmes ember.”
– Ez legalább hízelgő. Elkerülhetetlen a figyelem, hiszen a Tények nézettség tekintetében másfél éve piacvezető a maga kategóriájában. Azurák Csaba és én több mint két esztendeje vezetjük a műsort. Nagy szerencsénk, hogy egyikünkből sem kreáltak bulvárhőst, nem szerepelünk állandóan a címlapokon, ami azért jó, mert így a hírműsor komolysága sem forog kockán.

– Maradjunk még kicsit a „tök jó csaj”-ságnál. Mennyire számít a külső megjelenés?
– Értelemszerűen, aki kamera elé ül, az nem lehet bányarém. A tévénézők azt szeretik, ha a képernyőn olyan férfiakat és nőket látnak, akik külső megjelenésükben, ápoltságukban, öltözékükben, kisugárzásukban valamiféle esztétikai élményt nyújtanak számukra. Amikor 2002-ben a Tényekhez kerültem, sokkal decensebben öltöztettek. Akkoriban az volt az elvárás, hogy egy híradós nőiességével nem vonhatja el a figyelmet az információkról. Hál’ istennek, mára ez megváltozott, a hírműsorvezető igenis lehet trendi.

– És a maga természetességében szép, amint ön is. Viszont a nyakán a tévén keresztül is látni egy barna csíkot. Furdal a kíváncsiság, hogy mi az.
– Anyajegy. Születésemtől fogva itt van. Eleinte lesminkelték, fotókon retusálták, holott engem sosem zavart. Mindenféle történetet kitaláltak már vele kapcsolatban: hajsütővas nyoma, csokis, megkéseltek, kiszívták a nyakam.

– Gondolom, ez nem az imázs része. Különben tudatosan építette fel, hogy milyen kép alakuljon ki önről?
– Részben igen. Szerettem volna a külsőmet illetően is minél jobban önmagamhoz hasonlítani. Amikor idekerültem, erőltették a rövid, barna hajat, de aztán szép lassan „kiharcoltam” a szőkeséget, merthogy eredetileg is az vagyok. Csak úgy érzi jól magát az ember a bőrében, ha nincs korlátok közé szorítva. Ennek ellenkezőjét a nézők azonnal észreveszik. Tudatos imázs¬építés talán csak a sajtóval kapcsolatban volt, bizonyos lapokban nem kívánok szerepelni. Gáborral csak egyszer törtük meg a csendet, először egy TV2-s produkcióban mutatkoztunk együtt nyilvánosan. Ekkor ismerhették meg a nézők a lazább énemet, és azt, hogy a híradósnak is van lába, amit a képernyőn eltakar a pult.

– Egy társasági magazin az év műsorvezetőjének választotta. Ez is önt igazolja, miszerint ez a státus több, mint egy felolvasó.
– Ebből a székből nem olyan könnyű bármilyen díjhoz is hozzájutni. Meglehet, a közönség inkább a populárisabb show-k szereplőit favorizálja, a hírműsorvezető mindennapi jelenléte sokkal természetesebb. Az említett elismerés megkoronázta a tízévnyi munkámat.

– De ezzel még nincs vége!
– Nem is szeretném abbahagyni.

– S ha egyszer nem lesz tovább, mihez kezd?
– Két út lehetséges: vagy visszakanyarodok az egészségügybe, vagy maradok a kommunikáció területén. Semmihez sem ragaszkodom foggal-körömmel, így az új kihívásoktól sem fogok megijedni, ha eljön az ideje.

– Belgyógyászként is dolgozna?
– Tizenkét éve végeztem az orvosin. Amikor elkezdtük az egyetemet, azzal nyugtatgatták az évfolyamot, hogy mire diplomások leszünk, addigra az egészségügynek muszáj jóra fordulnia. Hát nem így történt. Pedig én gyógyítani akartam. Amikor elkezdtem dolgozni a szegedi klinikán, olyan keveset kerestem, hogy a szüleim fizették a számláimat. Ezt nem hagyhattam. Szegeden már televízióztam, aztán jött a TV2, így két év orvoslás után pályát módosítottam. Egy percig sem bántam meg, hiszen sok mindent köszönhetek neki, egyebek közt a páromat.

– A rádiós Bochkor Gábort. Hogyhogy nem volt esküvőjük?
– Nem tartjuk fontosnak. Most meg már főleg nem, hogy gyerekünk is van. Nekem nem jött be a házasság intézménye, hiszen elváltam. Egy pecsétes papír nem változtatja meg a kötelékeket. Nincsenek illúzióim. Jelenlegi kapcsolatomban esküvő nélkül is boldogabb vagyok, mint valaha.

– Sokáig sajátos volt az életük, Gábor hajnalban indult rádiózni, ön meg késő délután televíziózni. Összeért valamikor a családi életük?
– Napközben, Gábor délutáni pihenője előtt közösen töltöttük az időt, aztán este újra teljessé vált a család, amikor hazaértem a tévéből. Most változott a helyzet, reggelenként is együtt vagyunk.

– Tervbe vették, hogy Németországba költöznek?
– Na, ezt úgy írta meg egy bulvárlap, hogy bennünket meg sem kérdeztek. Gábor valahol nyilatkozta, ha majd nagyobb lesz a lányunk, szeretnénk neki lehetővé tenni a külföldi nyelvtanulást, s mi is szívesen kimennénk vele. De hogy Németországot honnan vették, arról sejtelmünk sincs.

– Azt viszont tudjuk, hogy a tereprali megszállottja…
– Valóban. Vannak férfias hóbortjaim. Talán nem véletlen, hiszen a szüleim fiúnak vártak. Mindig is érdekeltek a technikai dolgok. Gond nélkül összeszerelem például az elemes bútorokat, még akkumulátoros csavarozókészletet is beszereztem. Szegedi diákéveim alatt segéd-motorkerékpáron közlekedtem, ha elromlott, megjavítottam. Apukámtól lestem el a fogásokat, aki belgyógyászprofesszor létére remek érzékkel szerelt meg mindent. Innen már csak egy lépés volt az autómánia. Amikor a Dakar Rallyt közvetítette a TV2, nekem is volt lehetőségem kipróbálni. Mivel a kollégáim tudták rólam, hogy „bevállalós” vagyok, beneveztek a versenyre, s így lettem a tereprali történetének első női pilótája.

– A párja meg a repülésért rajong. Ne csodálkozzanak, ha a lányuk is száguldozni szeretne majd!
– Nem lenne meglepő. Egyelőre még óvatos duhaj, de azért vagány csaj. Most lesz nagycsoportos óvodás.

– Sokat járnak haza Szegedre. Büszkék önre a szülőhelyén?
– Azt hiszem, igen. De hát én is rajongásig szeretem a várost.