Egy csapásra négygyerekes szülők lettünk!

Reggel hat óra körül indul a nap. Arni ébreszti a családot. Feláll a kiságyában, követeli magának a tejet. Aztán Szabolcs is ébredezik. Zsigmond és Matyi kicsivel tovább lustálkodik. De aztán beindul a nagyüzem! Mosdás, reggelizés, öltözködés. Hét óra és fél nyolc között mindennel el kell készülniük. A két nagyobb gyerek óvodába, illetve iskolába megy – édesapjuk felügyeli őket. Délelőtt elcsendesedik a ház, valamivel nyugalmasabban telik az idő. Bár a totyogóktól néha mozdulni sem lehet, azonban az anyukák különleges képességeik folytán egyszerre több dologgal is tudnak foglalkozni. Például mesét olvasnak és ebédet főznek egyszerre. Mire delet harangoznak, betoppan az apuka. Segít az ebédeltetésben, szobafestő munkája megvárja. Szükség is van rá, hiszen a kicsik eleinte a kanalat sem ismerték. Szabi marokkal akarta enni a rizst, Arni meg mindenfelé szétszórta az ételt. Még javában tart a csendes pihenő, amikor egy óra felé hazatér az óvodás, négy körül az iskolás fiú is. Nagy az öröm a testvérek között. És „természetesen” mindannyian farkaséhesek. Játék az udvaron, alig lehet őket becsalogatni. Vacsora, fürdés, altatás. Lefekvés előtt még megnéznek egy-két rajzfilmet a mesecsatornán. És másnap kezdődik minden elölről.

Nagyjából így néz ki a csongrádi Varga família napirendje. Gyökeres fordulat állt be az életükben: szinte egyik napról a másikra négyről hatra nőtt náluk a létszám. A tízéves Zsigmond és a hat és fél éves Mátyás két fogadott kistestvért kapott, a tizenhárom hónapos Arnoldot és a két és fél esztendős Szabolcsot. Elsőre nem is tudták mire vélni a szomszédok, amikor a családfő közölte velük: „Négygyerekes apuka lettem!” És négy fiú (!) apukája, úgyhogy esetükben nőuralomról egyáltalán nem beszélhetünk.

– Mindig szerettünk volna egy kislányt, erre fel két fiunk lett – árulja el Varga Tamás az ízlésesen berendezett nappalijukban, amikor meglátogatjuk őket. – Mivel családunkban máshol is csak egynemű gyerekek születtek, csak fiúk vagy csak lányok, nem láttuk értelmét a további próbálkozásnak. Úgy vágtunk bele a kecskeméti SOS-Gyermekfalu nevelőszülői tanfolyamába, hogy a végén majd egy szőke, kék szemű, pörgő szoknyás kislányt hozunk haza. De a sors máshogy akarta... A hónapokon át tartó felkészítés végére sok mindent másként láttunk és már az álmainkhoz sem ragaszkodtunk. Amikor közölték, hogy volna két testvérfiú, akiket nekünk szántak, boldogan mondtunk igent.

Ezek a csöppségek most itt nyüzsögnek körülöttünk. Nehéz sorból kerültek ki. Ugyan szüleik nem mondtak le róluk, de mivel nem tudtak számukra megfelelő körülményeket teremteni, a kecskeméti SOS-Gyermekfaluban helyezték el őket. Szabolcs speciális diétára szorul, oda kell figyelni az étkezésére. Azt pedig a szakemberek is egyértelműen állítják, hogy szellemi és fizikai vonatkozásban egyaránt sok bepótolni valója van. Kistestvére, az örökmozgó Arnold könnyen utolérheti majd a fejlődésben. Óriási barna szemeikkel, széles mosolyukkal mindenkit megbabonáznak – és az is megható, ahogyan új apukájukat és egymást ölelgetik, szeretgetik. A tőlünk ajándékba kapott játékok közül a plüssmacik lettek a kedvenceik, eleinte egy lépést sem tesznek nélkülük. Nem kell sokáig várnunk arra sem, hogy velünk is megbarátkozzanak. Egyszer csak azt látom, fotós kollégám dajkálja a legkisebb gyereket, én pedig Szabi kérésére rajzolom sorba a cicákat meg a kutyusokat.

– Egy ismerős házaspár jelentkezett a nevelőszülői hirdetésre, gondoltuk, mi is megpróbáljuk – meséli Vargáné Pupp Mária, miközben feltölti teával Arnoldka cumisüvegjét és ropogtatni valót rak Szabolcs tányérjába. – Ők nem jutottak be, nekünk meg sikerült. Környezetünkben többen nem értették, miért járunk olyan lelkesen a tanfolyamra, hiszen két gyerekünk nevelése során szereztünk már annyi tapasztalatot, amivel egy újabb helyzetben sem vallanánk kudarcot. Csakhogy ez nem így van! Teljesen másként kell viszonyulni a nevelt gyerekhez, mint a sajáthoz. El kell fogadni olyannak, amilyen. Nem elég az ösztönösség, szükség van tudatosságra is. És főleg türelemre.

Mennyire várták a napot, hogy végre összeköltözhessenek! Tamás és Marcsi előtte hatszor-hétszer találkozott a fiúkkal Kecskeméten. Az első alkalommal igencsak riadtan néztek rájuk a csöppségek, de végül úgy megszokták a jelenlétüket, hogy sírtak az elváláskor. Természetesen saját gyerekeiket is fel kellett készíteniük „új” testvéreik fogadására. Ha Zsigmond és Mátyás akár csak egy picit is ellenkezett volna, akkor letesznek a szándékukról. De kezdettől fogva örültek az öcsikéknek. Rajzokat készítettek nekik, feldíszítették kiságyaikat. A játékok privilégiumát illetőn még tapasztalni némi egészséges féltékenységet.

– Volt bennünk egy kis félelem, amikor elmentünk értük – vallják be a szülők. – Arni végigordította az utat, talán azért, mert még soha nem ült autóban. Szabi is meg volt szeppenve, de ahogy beléptünk az otthonunkba, meglátta a hintalovat és felpattant a hátára. Az első este nem telt zökkenőmentesen, a kicsi sokat sírt, nehezen aludt el, Matyi nagyon sajnálta. Zsigmond meg köztük akart aludni.

Egy hét elteltével a könnyekből is kevesebb lett. Most már nem fakad sírva a kisgyerek, ha látja elmenni otthonról az anyukát, mert kezdi felfogni, hogy nem véglegesen távozik. Sétálni azonban még nem nagyon lehet elvinni, pedig onnan is biztos a visszaút. Máskülönben mindkét apróság jól veszi az akadályokat, egyre inkább feloldódnak az új környezetben. Talán már érzik, itt biztonságban vannak. S a felnőtteket sem hagyják magukra: a kecskeméti SOS-Gyermekfalu szakmai tanácsokon túl sok egyéb másban is segítséget nyújt.

– Nem gondolkodtam még azon, hogy amit mi teszünk, vagy ahogyan élünk, az másoknak jelenthet-e példát – kezd mondandójába Varga Tamás, miközben elindulunk sétálni négy gyermeke és felesége kíséretében. – Kevés embernek merném ajánlani a nevelőszülőséget. Biztos alapokon álló, harmonikus párkapcsolat nélkül nem szabad rá vállalkozni. Egyedülállóknak pedig sokkal nehezebb. Az viszont már megfordult a fejemben, Marcsival is beszéltünk róla, hogy milyen kapcsolatot tartsunk fenn a srácok vér szerinti szüleivel. Akár még el is hívnánk őket ide „háztűznézőbe”, de talán az lenne a szerencsésebb, hogy ha lezárnánk a gyerekek múltját.

Csongrád városszéli betonútján baktatunk, fotók készülnek. Két botladozó csöppség és két határozott fiúcska – négyen immáron testvérek. Anyukájuk, apukájuk óvó tekintete kíséri őket. Teljes az összhang köztük, látható a gondoskodás, érezhető a szeretet a kapcsolatukban. Felemelő érzés látni: új család született.