Pukkan a hóbogyó
Szerény megjelenésű, igénytelen cserje, ugyanakkor rendkívül alkalmazkodó, olyannyira, hogy jól tűri a szennyezett levegőjű városi környezetet is. Igen előnyös tulajdonsága, hogy árnyékos kertrészekben is szépen díszlik (miközben a díszcserjék többsége fényigényes).
Virágkorát a 19. században élte, amikor szinte minden jelentősebb tájkertben, illetve növénygyűjteményben helyet kapott. Napjainkban a fehér bogyótermésű változatok mellett a rózsaszín is dívik, ami kétségtelenül a legfőbb dísze ennek az egy, másfél méterre növő bokornak. Amely júniustól szeptemberig hozza apró fehér vagy rózsaszín virágait. Ezt követően jelennek meg rajta a húsos fehér, illetve rózsaszín bogyószerű terméseik, amelyek sokáig a bokron maradnak a madarak és a gyerekek örömére. Ha a szárnyasok többsége nem is, a rigók szívesen fogyasztják, a gyerekek pedig, ha a már kicsit szikkadt, belül üregesedő termésre sarokkal rálépnek, pukkanthatnak vele.
A kertben a cserjecsoportokban kaphat helyet, de mint a díszfák aljnövényzete is jó választás lehet. Térelválasztóként nyíratlan sövényként is használhatjuk, mert bokra viszonylag gyors növekedésű, és jórészt fölálló ágrendszerű. (Sokan nyírják is, amit a növény eltűr ugyan, de ezzel megszűntetik a bokor tetszetős, természetes formáját.) A hóbogyó tőosztással és dugványozással egyszerűen szaporítható.
