Adhatok egy bohócot?

A rongybohócokat a Tisztelet Társasága egyik hölgytagja varrja. Kilencvenegy éves, ő a XVIII. században született híres író, költő, Kazinczy Ferenc ükunokája.

- Honnan kezdjem az életem? - kérdezte a faházban Kazinczy Erzsébet. - A bohócoktól? Egy este otthon ültem, és a tévében bohócokról szóló műsort láttam. Gondoltam, én is csinálhatnék ilyeneket. Rongyból. Rongybohóc, rongyangyal, rongyszaloncukor. Az életem úgy kezdődött, hogy majdnem harminc éves voltam, amikor megismertem a férjemet, Mohácsi Józsefet.

- Elég későn.
- Addig valahogy nem érdekeltek a fiatalemberek, mindig elzavartam őket. Mohácsi Józseffel szerelem volt. Ő áprilisban, én augusztusban születtem, mindketten ugyanabban az évben. Meghalt gégerákban, ötvennégy évesen, és az orvos azt mondta, úgy lehet túlélni a bánatot, ha elfoglalom magam. Mi lenne, kérdezte, ha orvosírnok lennék. Nála. Tizenhárom éves korom óta erre vágytam, hogy az egészségügyben dolgozzak. Tizenhárom évesen az István Kórházban akartam munkát vállalni, de anyukám nem engedte. Így lettem szövőnő, és csak mikor a férjem meghalt, akkor kerültem egy gyermekrendelőbe, azután pedig orvosírnok lettem. Sok mindent megtanultam, de gyógyszert nem szedek.

- Ez a hosszú élet titka?
- Nem iszom, nem dohányzom, nem szedek gyógyszert. Ezt tudom ajánlani és a munkát. Majdnem nyolcvan éves koromig dolgoztam. Az életemben minden olyan hosszú volt. Megéltem háborút, 1956-ot... Újpesten laktam, az állomással szemben, és egy nap szerelvény érkezett, tele fogollyal. Elmentem kenyérért. Beálltam a sorba, amikor megkaptam, újra sorba álltam, és a kenyereket a foglyoknak adtam. Épp a tehervonat ütközőjére kapaszkodtam, amikor egy katona rám fogta a pisztolyát. Mondtam neki, ha te volnál ott, a vagonban, neked is adnék a kenyérből. 1945-ben, amikor a zsidókat deportálták, a kis kolléganőm kétségbe volt esve. A szüleit elvitték. Kabát és ennivaló nélkül a Wesselényi utcai gettóba. Mondtam neki, van egy ötletem, csomagolja össze az ennivalót, a ruhaneműt, és beviszem. Beslisszoltam. Istenem, kérdezték az emberek, hogy jött be, és hogyan megy ki.

- Sosem félt?
- Jobban tartok ma a tolvajoktól. Már háromszor tépték le az arany nyakláncomat, a pénztárcámtól pedig kétszer szabadítottak meg.

- Igaz, hogy ön egy született Kazinczy?
- Kazinczy Ferenc ükunokája vagyok. Tavaly szeptemberben, Sátoraljaújhelyen volt egy szoboravatás az önkormányzat előtt, és hivatalos voltam oda. Van egy unokatestvérem, Stockholmban él, ő is egy Kazinczy ükunoka, és életünkben először a szoboravatáson láttuk egymást.

- Kazinczy ükunokájaként sosem vágyott az írásra?
- Nem pályáztam ilyesmire. Abonyban születtem, anyáméknak földjük és szőlejük volt, kétéves koromban felköltöztek velem Pestre. Ott laktunk, ahol ma a Ferihegyi reptér van. Akkoriban arrafelé még erdő volt, a vecsésiek káposztát és paradicsomot ültettek, én pedig Lőrincre jártam iskolába. Anyukám meghalt harmincnyolc évesen, maláriában. Apukám is meghalt 1947-ben. Három gyermekem született, hat unokám és tizennégy dédunokám. A három gyermekemből kettő meghalt. Az egyik huszonkilenc évesen, vakbélgyulladásban, a másik negyvenkilenc évesen Kanadában. Ezért is mondom, az életben az a legjobb, ha az ember nem hagyja el magát. Én mai napig magam vásárolok, főzök, mosok, pedig már elmúltam húsz. Mit gondol, hány éves vagyok? Kilencvenegy múltam.

- Kilencvenegy évesen mi a jó az életben?
- Klubokba járok. Ötbe. És bohócokat csinálok - nemcsak a Tisztelet Társaságának -, amiket ha eladok, élelmiszert veszek és elraktározom. Aztán karácsonykor, szentestén összejövünk. Nálam. Na, adhatok egy bohócot?