Angyali üdvözlet

Tudta, hogy az ünnep nehéz lesz. Rémülten számolta a napokat, mennyi van még karácsonyig, állította volna meg az időt. Jobb, ha elutazom, gondolta még két napja. Mindegy, hogy hová, csak el innen! Becsomagolt, de nem ment sehová. Maga elől, ha akar se szökhet az ember. Valahogy kibírom, vett erőt magán, és a ruhákat a helyükre tette. Az¬után, mint akinek nincs dolga több, leült. Maga se tudta, hogy mire, de várt.

Család-otthonGuba Zoltán2012. 12. 25. kedd2012. 12. 25.
Angyali üdvözlet

Egyedül van, majd’ egy éve. Viselte, szokta a magányt. De ma más volt. Üldögélt csak, nem is olvasott. Nem tudott a kezébe könyvet venni. Van, amikor a mondatok nem fontosak, semmit nem jelentenek. Rádiót se kapcsolt, olykor beszédesebb a csend. Tiszta erőből próbált semmire se gondolni. Észrevétlenül rásötétedett. Azért hallotta kintről a neszeket. Vékonyak a falak, még sóhajtás se marad titkon. Hallotta, amikor szomszédja fát faragni az erkélyre ment. A baltát kereste, amit tavaly se talált. Hallotta, hogy Lukács néni pedig a hallal küzd. Mindig élőt vesz, a kádban tartja, 24-én kipecázza. Elejtegetve a konyhába cipeli, deszkára fekteti, a fejét kalapáccsal csapkodja. Közben Máriához imádkozik, hogy a ponty múljon ki már. Vacsorázni jön a gyerek, félő, hogy így nem készül el idejében. Tisztán hallotta ezeket, de nem érdekelte. Kikapcsolt. Akkor eszmélt, amikor a szomszédhoz megérkeztek az első vendégek. Jókedvűek voltak, és mellé hangosak. Sokáig nyitva maradt az ajtó: a lépcsőház megtelt süteményillattal. Rádöbbent: az idén nem sütött semmit. Fenyőfát se állított. Kinek? Miért?

Egy éve még hármasban ünnepeltek. Gyertyát gyújtottak és csillagszórót, énekelték a Mennyből az angyalt. Állva kezdték, de a fiúcskának már nem volt ereje. Feküdt, párnákkal támogatva, úgy énekelt. Az ajándékokat nézte. A biciklinek örült, ezt kérte, bár tudta, azt ő már sosem hajtja. Erőtlenül a csengettyűjét nyomta, azt kiabálta, vigyázz, jövök! Kipirult arccal, váratlanul mondta: – Nemsokára meghalok. Igazolhatnátok, hogy elég jó voltam. Néha feleseltem, de azért az angyalok közé ülhetek? Karácsonykor én csilingelhetek?

– Ugyan már, fiam! Hogyan halnál meg? Beszélsz butákat – feddték óvatosan. Nehéz volt, de még mosolyogtak is, könnyek nélkül megpuszilgatták.
– Tudom, és ti is tudjátok! – felelte a kisfiú. – Akkor csilingelhetek? – kérdezte dacosan.
– Miért is ne? – hagyták rá, s felváltva osontak titkon sírni a konyhába. Mikor a fiúcska elszenderült, szótlanul egymásra néztek: miért éppen velük?
Amikor a fiúcska már mélyen aludt, becsomagolt és elment a férfi. Régóta tervezte már.
– Apa? Apa hol van? – kérdezte másnap a fiú.
– Külföldön kapott munkát. Nem szeret búcsúzkodni – felelt az asszony.
– Az jó! Biztos sokat keres majd – felelte a fiúcska. Négyéves se volt, de sokat tapasztalt, okos, nem akart fájdalmat okozni. Míg élt, másfél hónapig, többé az apjáról nem kérdezett.

Késői gyereknek született. Sokáig nem akarták, inkább karriert építgettek. Aztán meg nem sikeredett. Hátrahajló a méhem, nehezen esem teherbe, mentegetőzött az asszony. Lusták a spermáim, vallotta be a férfi, ne csak az asszonyát okolják, amiért a gyerek csak nem akart érkezni. Túl voltak néhány erősítő injekciókúrán, beültetésen, s úgy festett, nem lesz gyermekük. Már bele is törődtek, amikor az asszony megsúgta, áldott állapotban van. Örömükben könnyeztek. És sírtak, mikor kiderült, az asszonynak a szülésig, még úgy hét hónapig feküdnie kell. Feküdt fegyelmezetten, rendíthetetlenül. S könnyeztek akkor is, amikor a férfi először emelte a magasba a kicsit. Hanem furcsa egy fiúcska volt. Nem sírt, nem gőgicsélt, keveset evett, csak aludt. Nem vagyunk egyformák: fejlődik, csak lassabban, mint a többiek, nyugtattak az orvosok. Még utolérheti a társait, ígérték később is, amikor a fiú kétéves lett, s már arra gyanakodtak, szülés közben érte valami. Fél évre rá kiderült, nagyobb a baj. Annál nagyobb talán nem is történhetett volna.

– Azért van remény? – kérdezték riadozva, kétségbeesetten a doktorokat.
– Mindig van! Nem szabad feladni – felelték. Rákról, áttétekről csak keveset mondtak, de látszott rajtuk, maguk sem egészen biztosak a dolgukban. A kisfiú küzdött becsülettel, hősiesen. Csak a harc volt kilátástalan. Az utolsó hónapokban jobbára csak feküdt, a kezelésre nem reagált. Fogyott, mint az égő gyertya.
– Nem bírom nézni a szenvedését! Görcsbe rándul a gyomrom, ha a házhoz érek, ha csak eszembe jut, belepusztulok. Én itt nem tudok élni – mondta akkor a férfi.
– Van valakid? – kérdezte tőle hűvösen az asszony.
– Van – ismerte be a férfi, mert hazudni nem akart. A karácsonyt azért még megvárta, ajándékait szétosztogatta. Mikor a fiúcska elaludt, hüppögve elment. Amint tehetem, felugrom, tódította az ajtóban, de csak másfél hónap múlva, a temetésre jött. Jó társhoz illőn álltak egymás mellett, szorosan. Segíthetek valamiben?, kérdezte a férfi már a temető kapujánál. Te? Nem! Nincs szükségem semmire, válaszolta könnyezve az asszony. Akkor megfogadta, többé nem sír. És ő erős, szavatartó.

Hanem az első karácsony egyedül, az tényleg nehéz. Látja, a szemközti házban gyertyák gyulladnak, valahol a Mennyből az angyalt éneklik. S egészen közel, halkan csengettyű szól. Nyilván a fiúcska üzen. Kiderült, jó volt, beállhatott az angyalok közé.

Ezek is érdekelhetnek