Giccses, de jó!

– Annyira giccses, hogy az már szinte fáj – mutatja a képeslapot a Pittmanné Mikó Ildikó.

A rajzon minden megtalálható, ami a szerencse képzetét kelti a halandóban: a mezőn patkó alakú szánon áll a kéményseprő, egyik kezében csokornyi négylevelű lóhere, másikban gyeplő, amellyel a szánt húzó malacokat irányítja. A havas mezőn pedig piros pöttyös gombák tömkelege.

– A gyilkos galócák is a szerencse jelképei? – csodálkozom.
– Szerencsés, aki nem eszik belőle – nevet a gyűjtő. – Ez a képeslap harmincas években készült, akkoriban pedig az újévi üdvözlőkártyákat ellepte a gyilkos galóca. Aztán ahogy jöttek, úgy ki is mentek a divatból.

A fő motívum azonban a malac. Miattuk érkeztem Szombathelyre. Mert Pittmanné Mikó Ildikó nem akármilyen gyűjteménnyel rendelkezik a malacos újévi képeslapokból. A több mint kétszáz darabból álló kollekciója alighanem a legnagyobb az országban.

– Lányom egyik barátja kezdte gyűjteni – magyarázza különös szenvedélyét –, neki rakosgattam félre. A barát eltűnt, a képeslapok pedig rajtam maradtak. Ha már így alakult, gyűjtöttem őket tovább.
Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy a gyűjtőt más nem is érdekli. Sőt! A híres emberek sírját megjelenítő képeslap ugyanúgy a specialitása, mint az egykori kutyáját, a tacskókat ábrázolók. Legtöbb képeslapja azonban szülővárosáról, Szombathelyről gyűlt össze az albumaiban.

– Ebből a motívumból 1500 darabos a kollekcióm – képeszt el.
Hogyne csodálkoznék, hiszen ha nem kisvárosról van is szó, azért ennyiféle képeslap mégiscsak túlzás. Gondolom én, aki nem ismeri a képeslapok történetét.

– A századfordulón jöttek divatba és azonnal szédületes karriert futottak be – magyarázza. Mert képeslapot készíttetett boldog-boldogtalan. Miről? Nem csak egy település nevezetességeiről, hanem a gyáros a gyáráról, a vendéglős a vendéglőjéről, a háztulajdonos a házáról. Ezért egy ilyen gyűjtemény a múlt lenyomata is.

A négyféle képeslapmotívum azonban még mindig csupán egy részét jelenti az asszony gyűjtési szenvedélyének. Az igazi csodák – legalábbis számomra – most következnek. Ezek pedig a rézkarcok, rézmetszetek, ex librisek, házassági meghívók, üdvözlőkártyák – egyetlen szakszóval kifejezve: kisgrafikák.

Miért írom, hogy csodák? Mert a legjelesebbek alkotásait gyűjtötte a Pittmann házaspár, a könyvtáros Ildikó és műszaki tanár férje, László. Miképpen jutottak a kisgrafikákhoz? Legtöbbjükhöz a művészek ajándékaként.
– Laci nagy műgonddal sokszorosította a kisgrafikákat, a fizetség pedig sok esetben egy-egy darab volt belőlük – emlékezik az asszony a hat éve elhunyt férjére.

És valóban, a legnagyobbak kisgrafikáiban gyönyörködhetem. Szász Endre korai munkáiban, Kondor Béla, Barcsay Jenő, Szőnyi István, Berki Viola, Gyulai Líviusz, Reich Károly pompás alkotásaiban, hogy csak a legjelesebbeket említsem. Nem egy közülük, mint például Kass János vagy Gácsi Mihály a család baráti köréhez tartozott. Lapozom a gyűjteményről kiadott albumot és nem győzök betelni velük.

– A magyar kisgrafika 1960 és ’85 között élte a virágkorát – tudom meg vendéglátómtól. – Abban az időben ugyanis ezt szabadon lehetett Nyugatra küldeni, ellentétben a festményekkel. Persze, hogy a legnagyobbak is ráálltak.
Találok a gyűjteményben karácsonyi üdvözleteket is, nem keveset. A notabilitások akkoriban már szeptemberben megegyeztek a művészekkel, akikkel elkészíttették a karácsonyi üdvözlőkártyáikat. Némelyikből száz-százötvenet is, ami persze azt jelentette, hogy nekik is ugyanannyit hozott a postás decemberben. Micsoda gazdag karácsonyi ajándék!
Hosszan nézegetem a műalkotásokat, miközben az újévi malacos képeslapokra téved a tekintetem. Hiszen én miattuk érkeztem! Hiába, na, szerencsét hoztak számomra. Igazi műélvezetet.