Karácsonyi történetek: Ajándék

Hisz hamarosan hazajön végre a lánya is! Meghatottan pakolta le a dobozokat a kamraszekrény felső polcáról. Az egyiken felirat: karácsonyfadíszek. Ezt még visszarakja, csak ide, alulra, hogy kéznél legyen egy hét múlva, 24-én reggel. De jó lesz! Hármasban díszítik majd a fát, ugyanúgy, mint minden évben.

A másik dobozt bevitte az étkezőasztalra, óvatosan kinyitotta. Először a kis kerámiatemplomot vette kézbe, majd rátette a zongora tetejére. Aztán az angyalkás forgó következett. Összeállította az aranyfényű, csillogó részecskéket és rátette a kandalló felső peremére. A felszálló hőtől az angyalkák pörögni kezdtek. Elmosolyodott. Eszébe jutott, mikor sok-sok éve Elemér rakta össze, fordítva. „De, apa, ezek az angyalok tolatnak!” – kacagott akkor Ancsika. Biztos örülni fog most is, ha hazaér és meglátja régi, kedves adventi díszeit.

Ancsika már biztos feldíszítette falatnyi, új otthonát. Milyen gyönyörű az a lakás! Sváb-hegy, loggia, körpanoráma. Ez volt az álma. Elemér pedig azt mondta, ne sajnáljuk tőle. Eladtak hát harminc hektár földet. Így is maradt még húsz. Arra elég, hogy nyugdíjas korukban ne kopjon fel az álluk.

Az ablakhoz lépett, a párkányra helyezte a csillag formájú gyertyákat, majd kinézett. Belátta a főutcát egészen az alsó kanyarig. Távolabb dombra kúszó kertek, mögöttük a lankás Dolina. Ez is szép. De mit keresne Ancsika itt, a világ végi faluban, két piacképes diplomával, három nyelvvizsgával? Ott a helye, a társasága, az egzisztenciája. Nincs ezen mit keseregni, inkább örülni kell, hogy tovább mert lépni. Nem úgy, mint ő, annak idején…

Hagyd már abba! – mondta magának szigorúan. Csajkovszkij, az kell most – gondolta, s odalépett a lemezeihez. Vagy nem is, inkább ez a karácsonyi dzsessz! A játékos dallamok nyomában ismét jókedve lett. Tésztát gyúrt és szaggatni kezdte a karácsonyi aprósüteményeket. Dúdolászott, játszott a szólamokkal, hozzákanyarította a magáét. Csak Elemér ne csapna olyan éktelen zajt ott az alagsorban, feni a késeket, rakja össze a darálót. Soha nem lehet lebeszélni a karácsony előtti disznóvágásról. De legalább ritmusra dobta volna le azt a nyavalyás vájdlingot! Nem baj, elnézi nekünk Mister Dzsesszkirály, ugye? – kacsintott a CD-lejátszó felé.

Fék, dudaszó, lendületes ajtócsapódás kintről, majd hosszú csengetés. Ki a csuda az már megint?
– Gyorsposta. Ingyenes küldemény Budapestről. A címzett Lakics Elemér és kedves felesége, Lakicsné Marosi Katalin. A feladó pedig, nézzük csak: Lakics Anikó.

Katalin megremegett. Firkantott valamit az átvevőhöz, majd a nappali fotelhez sietett. Feltépte a papírdobozt, és üveges tekintettel bámulta benne a bronzszínű papírba burkolt, lapos kis csomagot. Erőt vett magán, bontani kezdte: benne két repülőjegy és egy kis levélke. „A Jézuska vagyok, és azért küldöm az ajándékot előre, hogy gyorsan tudjatok csomagolni. Az idei karácsonyt Mexikóban töltitek. A lányotok már ott vár titeket! Boldog elő-karácsonyt!” A szeme előtt összefutottak Ancsika sorai.

Aprósütemény, díszek, az ajándék kardigánpulóver, amit már becsomagolt – forogtak fejében a gondolatok, akárcsak az angyalkák a kandallón. Miért akar Ancsika felrúgni mindent? Ennyit jelent neki a múlt, a hagyomány, az otthon? Most nem lesz karácsony?

– Ezért! – szólalt meg ekkor a kandalló felől az egyik angyal. Katalin odanézett. – Ezért van Ancsika Budapesten és maradtál te itt. És éli ő a te álmaid.

Nézte az angyalt, várta volna a folytatást, de az csak csilingelt tovább.
– Mit akart a gyorsposta? – csörtetett fel Elemér a garázsból, s közben majdnem lesodorta az imént kirakott gyertyatartót a párkányáról. Meglátta az asztalon heverő levelet, felemelte, átfutotta, majd felharsant dühében: – Ez a lány megveszett! Ennyi pénzt kidobni az ablakon! Érdeklődd meg, nem tudják-e a jegyeket visszaváltani!
– Visszaváltani? – Katalin még mindig a forgó angyalka felé meredt, úgy kérlelte a férjét, szelíden: – Elemér, menjünk el!
– Megbolondultál te is? – förmedt rá a férfi. – Holnapután disznóvágás. Hogy képzeled, mégis? Itt élünk, itt lesz a karácsony is. Első napján ebéd a húgoméknál, most telefonált, hogy megrendelte már a pulykát. És ott az éjféli mise. Mit szólnának a faluban, ha nem mennénk el?

Hallgatta a férjét, de csak szavak jutottak el hozzá: ebéd, mise, disznóvágás.
– Dönts, ahogy akarsz, Elemér – mondta szomorúan. – Én megyek.
A férfi hirtelen elnémult. Katalin ellentmond? Harmincnyolc év alatt ilyen még nem volt. És miről beszél? Álmok? Lemondás? Begyöpösödés?

A férfi egyre mélyebb hallgatásba süllyedt. A következő napokban nem szólalt meg. Még felesége indulásakor sem.
– Seat belt – olvasta a feliratot Katalin, majd bekapcsolta a biztonsági övét. A gép a kifutóra fordult. De jó, hogy ablak mellé kérte a helyét! A repülés minden pillanatát élvezte. Valaha légikisasszony akart lenni. De rég volt! Azért jó, hogy akkor megtanult angolul. Nézte maga alatt a felhőket, mintha tejszínhabtenger terülne el odalent, ami aranyfényűen csillog a zavartalan napsütésben. Ilyen a végtelen. A végtelen tér, idő, szabadság. A végtelen vágy. Aminek hosszú idő után végre újra átadta magát.
Ám egyszerre furcsa érzés tört rá. Hisz ez az egész csak akkor ér valamit, ha valahol van valaki. Aki… Jaj, vajon Elemér mit csinál? Látta maga előtt öregedő arcát, s hirtelen lepergett előtte, mi mindent éltek már együtt át. Milyen üres lehet neki most a ház! Összeszorult a szíve. Hogy tehette ezt meg vele?! Haza kell mennie!

Kétségbeesetten tekintett körbe. Hirtelen egy pontra szegeződött a tekintete, meredten nézte. Ilyen fejformája csak neki lehet! De nem látja jól innen hátulról.

– Elnézést, kiengednek? – szólt hadarva a mellette ülőknek. S miközben préselte magát kifelé, elhatározta: ha nem Elemér ül ott elöl, akkor továbbmegy, egyenes a pilótafülkéhez. És akár az élete árán is azonnal visszafordítja a gépet.