Karácsonyi történetek: Selyemfenyő

– Nahát! Szervusz, Betti! Megismersz?
A nő meglepetten fordul a hang irányába. Egy kitárt szárnyú fenyő ágai közt nevető férfiarc bukkan elő. Huncut ráncokba ékelődött barna szemek, fiúsan göndör haj… Hát persze! Tamás az, a gimnáziumi szerelme. Pontosabban: majdnem szerelme.

Fura kis szorítás markol a gyomrába, ahogy emlékezik. Nyári tábor, az első, szülők nélküli nyaralás, sátras kalandozás a felnőttlét határán. Tamás mint főszereplő az életében – aztán pedig mint nehezen elűzhető gondolat. Azóta többször végigjátszotta már magában kettőjük kapcsolatát. Ha akkor jobban megérti Tamás gesztusait, ha figyelmesebb lett volna, ha nem így, hanem úgy… – cikáznak keresztül-kasul a gondolatok a másodpercnyi szünetben, míg válaszol.

– Hát persze, hogy megismerlek! Tamás… – mondja ki a nevét. – Tényleg nagyon rég találkoztunk – leheletnyi megilletődöttség érződik a hangjában. – Fát akarok venni – szinte suttogja, aztán elhallgat. Hogy mondhat ilyen hülyeséget, hát mi mást csinálhatna itt?!

A férfi már kilépett a fenyő mögül. A nő riadtan nézi. Egy sportdzsekis pasas áll előtte, szinte fölé tornyosodik. Jól néz ki – gondolja a nő –, és milyen magas. Alacsonyabbra emlékeztem – suhan át rajta. A férfinak kellemes, szinte hízelkedő a hangja.

– Mikor is találkoztunk utoljára? Legalább húsz éve, ugye?
A nő bólint, ő pontosan tudja a dátumot. Huszonegy éve, augusztusban váltak el, Tamás akkor költözött a szüleivel külföldre. Ő meg szó nélkül hagyta, nem kereste többet, személyes sértésnek vette a távozást, nem értette meg, hogy Tamás nem tehetett mást. Csak nem fogok tolakodni… – gondolta. Később Tamás írt neki, hogy rosszul esett a távolmaradása. De akkor már dacból nem válaszolt.

– Milyen fát keresel? – néz rá a férfi fura kis csillogással a szemében.
– Hát, valami nagyot… Elegánsat. Tudod, nagy a belmagasság… szóval…
– Nincs segítséged? – néz körül a férfi, és a nő tétován ingatja a fejét.
– Nincs. Tudod, a családom olyan túlterhelt. A férjem is… az év végi kapkodás, zárás… Szóval, ez mindig rám marad… – mondja vidámkodva, de aztán elhalkul a hangja. Hamisnak érzi. Miért is magyarázkodik?
A férfi kirángat néhány fát a kupacból, megforgatja a törzseket, az egyikről leszedeti a hálót, szakértően vizsgálja az ágakat.
– Ez jó lesz! – mormolja, aztán a tüskék között átnéz, nyíltan mustrálja Bettit. – Remekül nézel ki! – szinte csettint a szemével. – Komolyan, szinte semmit nem változtál…
Bettinek eszébe jut, hogy rémes a frizurája, rég fodrászhoz kéne mennie, meg hogy a reggeli sminkje már borzasztó állapotban lehet.
– Drágám, nézd, ehhez mit szólsz? – Bársonyos női hang közelít feléjük. Tamás megfordul, mosolyog. – Ugye, milyen formás? – mutat a közeledő nő egy fára, amit az őt kísérő fenyőárus tart a kezében. Selymesen csillogó bundát visel és gondosan fésült frizurát. – Igaz, nem túl nagy – csilingel tovább –, de nekünk épp jó lenne. Azok a szép piros gömbök, amiket a múltkor Párizsban vettünk, szépen mutatnának rajta. Mit gondolsz? Neked is tetszik? – Még folytatná, de Tamás hozzálép, átkarolja és finom mozdulattal Betti felé fordítja.
– Bemutatlak benneteket egymásnak. A feleségem… és egy régi iskolatársam.

Betti felméri a nőt, belül elhúzza a száját. Ez a bunda egy kisebb vagyont ér – villan át rajta, de kívül mosolyog.
Tamás átveszi a fát az árustól, forgatja, mustrálja, leméreti.
– Szépet választottál – mondja –, nagyon formás kis fa. Gyönyörű lesz feldíszítve. – Hangja puha, bársonyos.
– Hát akkor – fordul Tamás Betti felé –, nagyon örülök, hogy találkoztunk. – Tétovázik, mi legyen a búcsú, de aztán nem történik semmi, se puszi, se kézfogás. Betti mosolyog, kezével int. De nem tudja a szemével elengedni őket, hosszasan néz utánuk. Tamás bal kezében a fenyőfa, jobb karján tűsarkakon tipegő felesége. A pillekönnyű bunda, mint egy puha, meleg felhő, kitölti a testük közötti űrt, szinte egybeolvadnak.
– Akkor kéri a selymet? – fordul az árus a nőhöz.
– Hogy micsodát? – néz rá a nő értetlenül, mint aki nehezen fogja fel, mit is kérdeztek tőle.
– Hát a fát! – Az árus hangja sürgető. – Amit az úr az előbb kiválasztott.
– Hát persze! – mondja gépiesen.

*

Karácsony reggelén mindenki készülődik.

Betti férje a fenyőt próbálja betuszkolni a nagyszobába.
– Miért vettél más fát, mint szoktál? – fordul a feleségéhez. Hangjában szemrehányás. – Miért nem volt jó a régi?
– Más fát? – néz rá Betti értetlenkedve. A férj, mint egy harci zászlót, kinyújtott karjával tartja a fenyőt.
– Nézd csak meg! Egészen más fajta, mint szokott. Nekünk eddig olyan erős tüskéjű, durvább levelű fáink voltak. Ez meg olyan, mintha nem is fenyő lenne. Puha, selymes a levele, szinte nem is szúr. Nem vetted észre, amikor kiválasztottad, hogy ez más?

Betti nem szól semmit, nem tud mit mondani. Csak áll, nézi a fát.
– Nem azt mondom, hogy csúnya – mustrálja a férj a finoman alácsüngő leveleket –, de más, mint amit megszoktunk. Jövőre ne ilyet vegyél!

Betti elfordul, a fához lép, megsimítja az egyik ágat. Valóban! Milyen selymes tapintású, szinte puha az érintése.
Teljesen váratlanul a mélyből előtör belőle egy könnycsepp. Nem csordul le, megakad a szemzugban, csak a tekintetét homályosítja el néhány pillanatra.

Tamáséknál épp a Párizsból hozott piros gömbökkel kezdik díszíteni a fát.