Kazimír és Kelefánt különös eltűnése

Mivelhogy kék is volt, meg nagy is. Nyáron aztán végképp nem panaszkodhatott, mert a különböző vidéki kempingekben, ahol letáborozott, mindig volt konnektor, amelyről áramhoz jutott a kocsi légkondicionáló berendezése. De itt és most, decemberben már más a helyzet. Más lehetőség nem lévén, egy kocsma melletti üres telekre kormányozhatta be Kelefántot. Vizet nem kap, és áramhoz is csak tíztől tízig jut a kocsmából kigurított hosszabbítón keresztül, napi ötszázért…

Le kellett volna állni rögtön szüret után – ez a gondolat jön s megy fel-alá Kazimír fejében. Le kellett volna állni, még mielőtt ráköszönt az emberekre az első néhány semmittevősebb nap, s elkezdenek gondolkozni azon, hogy hoppá, ez a Kazimír lehet, hogy nem is az, akinek mondja magát. Lehet, hogy egy csaló. Egy rokonszenves, kedves, segítőkész – csaló.

*
Nos, igen. A magukat efféle töprengésekre ragadtató emberek nem tévednek sokat. Kazimír és Kelefánt országos körútja valójában egy csaló országjárása. Amelynek gyökerei több évre – de mondhatnánk, hogy több évezredre – nyúlnak vissza, egészen addig a napig, amikor Kazimír találkozott a maja naptárakból kiolvasott világvége-elmélettel. Egyből magával ragadta az eszme és az abban rejlő kimeríthetetlen lehetőségek. Nyomban kitalált egy alapítványt: a neve HÉTVVégét, azaz Hogyan Éljük Túl a Világ Végét Alapítvány lett. Sokakat be lehet ám etetni az ilyesmivel. Majd készített egy internetes áruházat, ahonnan mindenféle túlélőfelszerelést meg lehetett vásárolni. Pontosabban tízezerért elő lehetett rendelni a jóval drágább csomagot, amit a jósolt világvége előtt harminc-negyven nappal szállítanak ki, s akkor rendezik majd a maradék tartozást…

A pénz csordogált a bankszámlára, de nem olyan mértékben, ahogy Kazimír szerette volna. Ezért megszerezte magának a kék lakóautót, s mindenféle szórólapokkal, a témába vágó, válogatott hatásvadász filmekkel és azok vetítésére alkalmas szereléssel felfegyverkezve körútra indult. A városokat elkerülte, a legkisebb falvakat szintén – a középmezőnyt célozta meg. Előadásokat tartott, többnyire a szabad ég alatt, de volt, ahol a faluházba is beengedték, hogy ott ossza az észt. S mivel sokáig nem kért készpénzt, hanem csekkeket osztogatott a népnek, minden – legalábbis majdnem minden – gyanú felett állt. Egy idő után pedig azon kapta magát, hogy a hallgatóságánál jóval erősebben hisz abban, amit hirdet: a világvége eljövetelében.

Le kellett volna állni rögtön szüret után – a gondolat nem hiába jön s megy fel-alá Kazimír fejében. Nem hiába, csak éppen későn.

Ahogy közeledett december 21. napja, Kazimír mohó lett, telhetetlen. Az utolsó hetekben már arról beszélt: bezárt a túlélőbazár, de a raktáron maradt felszerelést egy-két napon belül leszállítják azoknak, akik neki készpénzben előleget adnak. Ám Kelefánt az első hóesés után beadta a kulcsot, itt, az ország legnagyobb havakat vonzó vidékén. Szerelő a hóban ide ki nem jön, tréler még annyira sem. Majd ha nem fagy, s hó nem lesz nagy. Addig viszont már nemcsak a világvégén, de karácsonyon is túl lesznek már.

*

Tamás napjának estéjén Kazimír a nem túl meleg, sem túl világos lakókocsiban szürcsölgeti aznapi esti teáját, és a sikeres jövőjét illetően tamáskodik. Egyszerre arra figyel fel, hogy a látóhatár egyre közelebb kerül. Eltűnnek szeme elől a környező hegyek. Aztán hamarosan az utca is egyre rövidebb lesz, a távolibb házakat már nem látja – mintha valamilyen óriási füstgép öntené magából közéjük a sűrű, fekete ködöt, úgy mosódnak el az épületek. Sőt, mintha egyszerre több efféle masina működne, egyformán közeledik a sötétség a már láthatatlan alvég és felvég, völgy és hegy felől. És fentről is: szűkülő kupolaként nyel el egyre több mindent Kazimír környezetéből. Már csak kétszáz lépés, csak száz, ötven. Fekete ködbe vesznek az utcalámpák és a kocsma is.

Valami különös felismerés remegteti meg: mégis eljött a világvége. Talán az ő saját, külön bejáratú, személyre szabott világvégéje? Aztán már csak tizenöt lépésnyi a kupola, de nem áll meg, elnyeli a kempingasztalt, a székeket, s nyomul tovább, felfalja Kelefánt elejét és végét, majd a többi részét is. Mikor Kazimír világa egy kétméteres félgömbbé zsugorodik, a csaló utoljára még egy hatalmasat kiált. De nincs, ki meghallja – s a kupola tovább csökik, ökölnyi lesz, majd tojásnyi, gombostűfejnyi, mígnem eltűnik, magával tüntetve Kazimírt, a kocsiját, az asztalát, a napernyőjét és minden egyebét…

*

– Megmondtam neked, hogy elmegy a seggfej – dörmög lekezelően a magasabb férfi, amint a kocsma melletti üres telek kapuján befordul, s megbizonyosodik arról, hogy a keresett jármű nincs a korábbi helyén. – Megmondtam, ahogy azt is, hogy nem lesz semmiféle világvége. Ti meg sosem kapjátok vissza a pénzeteket.

– Fenébe – reagál szűkszavúan alacsonyabb társa, egyik kezét a zsebében tartva, a másikkal a szemöldökét és a halántékát masszírozva. Nem aludt az éjjel, a világvégét várta – hiába.

Nézik a lakóautó hűlt helyét, olyan erős nézéssel, mintha nem a kocsi hiányozna, hanem csak a látásuk romlott volna meg hirtelen, de elegendő erőlködéssel helyrehozható volna. Nézik egy ideig, eredménytelenül. Aztán az alacsonyabb megböki a magasabbat:
– Te! Nem vezetnek nyomok kifelé.

Valóban: egy bő hete leesett már az első hó, s azóta nem vágott belé nyomot semmilyen kerék, csak lábnyomok vehetők ki a fehérségben.

A lakóautó néhai helyére ballagnak. Álldogálnak a néhány ölnyi száraz földön, ahova hó nem hullhatott Kelefánt takarása miatt. Negyedórát is ácsorognak ott szótlanul, mire a magasabb a másikra néz, s int a fejével, hogy ideje indulni. Pár perc múlva már forralt bort kortyolnak a szomszédban. A kopár betonra kövér pelyhek pilinkélnek.