Megbékítő várakozásban

A karácsony előtti időszak a lelki sepregetésre szólít. Ilyenkor azok a katolikusok is sorban állnak a gyóntatófülkék előtt, akik évente csak egyszer-kétszer szakítanak időt rá, hogy megvallják botlásaikat. Ezért jelenik meg a bűnbánat színe, a lila az adventi koszorú gyertyáin is. Az advent azt üzeni: elérkezett az önvizsgálat, kapcsolataink rendezésének ideje. Hajdan „kisböjtöt” is tartottak ekkor, egyes vidékeken szokásban volt, hogy körbejárva kiengeszteljék egymást a haragosok. Ha csak nem a rorátén, a kora hajnali misén enyhültek meg egymás iránt.

A gyónás históriája rávilágít: évezrede is óriási szüksége volt az embernek arra, hogy letehesse lelki terheit, ne cipelje tovább. A kiskapukat őseink is meglelték... A kereszténység hajnalán szigorral sújtottak le arra, aki főben járó vétket követett el, mondjuk házasságtörésre vetemedett, bálványt imádott vagy más életére tört. Nyilvánosan bűnhődött, kiközösítés volt a sorsa. A bűnbánók böjtölő, kolduló rendjéből csak akkor térhetett vissza, ha levezekelte vétkeit. Később enyhült a fegyelem, a „fülbegyónás” nem teregette ki mindenki szennyesét, és a pap diszkréten szabta meg, mi a teendő a bűnök eltörléséért. A magángyónást a lateráni zsinat tette kötelezővé 1215-ben. Vészhelyzetben – csatában vagy süllyedő hajón – pap híján egymás előtt is számot adhattak bűneikről a túlvilágra készülők. A katonák leszúrták a keresztet formázó kardjukat, s előtte vallottak, de akadt, aki a lova fülébe suttogta vétkeit, feloldozást remélve.

A sokat kárhoztatott penitenciás könyvek pontosan meghatározták, milyen botlásért mekkora jóvátétel jár. Megesett, hogy önsanyargatás gyanánt sündisznóbőrrel bélelt övet hordott a vezeklő, kavicsot tett a cipőjébe, sírboltban mormolta a zsoltárt, netán vaslánccal a nyakában indult zarándoklatra. Akit sok vétek terhelt, akár ötven évnyi koplalást is felhalmozhatott büntetésül, de mivel erre képtelen lett volna, ha módos ember volt, felfogadhatott akár tucatnyi szolgát, akik helyette böjtöltek. Pénzzel is kiegyenlíthette vétkeit a középkor embere: misét mondatott vagy búcsúcédulát vett, hogy ő – vagy akár elhalt rokona - kevesebb napot töltsön a purgatórium forróságában.

A lelki üdvösség piacon megvehető áruvá vált, a püspökök zsebei dagadoztak - e bevételből fedezték például a keresztes háborúkat -, a hívek azonban elmaradoztak a gyónásról. Mindez úgy felháborított egy Ágoston-rendi szerzetest, Luther Mártont, hogy 495 éve dörgedelmesen tiltakozott e cédulák ellen – így vette kezdetét a reformáció. Luther kifogásolta, hogy félelemmel és pokoli kínnal körítették a gyónást, holott, mint írta: „minden igazán szívén talált keresztyén részesül a bűnhődésnek és vétkességnek teljes elengedésében búcsúcédula nélkül is”.

Manapság inkább egyedül viaskodik lelkiismeretével az ember, ezért - II. János Pál pápa szavaival - „a bűntudat krízisében” élünk. A pszichológusok elismerik: a vallás rítusai a bűnök eltörlésével lelki sebeket gyógyítanak, esélyt adnak az újrakezdésre. Ám az egyházi szertartások sokak számára már nem hoznak valódi megkönnyebbülést. Holott a negatív érzelmek, a harag, a bosszúvágy megbetegítik azt, aki hosszasan hordozza azokat. Mit tehetünk?

A feledésre ítélt élményeket nem könnyű előásni, de megkönnyebbülünk, ha időt szánunk erre, véli Bagdy Emőke pszichológus professzor, aki vallásgyakorló reformátusnak vallja magát. Megbocsátás tréningjein segít abban, hogy a jobb agyféltekében tárolt, mélyre ásott érzések felszínre kerüljenek, és ez azzal az áldásos hatással járhat, hogy pszichoszomatikus betegségek múlnak el. Megesett például, hogy egy migrénrohamokban szenvedő doktornő elfeledett gyermekkori emlékével szembesült. Kislánykorában egy költözködés felfordulásában nem adta kölcsön a babáját a húgának, aki később a nagy fejetlenségében kiszaladt az úttestre, és elütötte egy autó. Ez az elfojtott, bűntudatos emlék kínozta az orvosnőt felnőttként is, ám ahogy feldolgozta, elmaradt a fejfájás. E tréningeken – szakértő „idegenvezető” társaságában – önmaga titkos belső útjait járhatja be a résztvevő, álomszerű képeit szemlélve, pihentető, relaxált állapotban. Akár a népmesék vándora, hét állomáson halad keresztül, és találkozhat életének azokkal a szereplőivel, akikkel még dolga akad. Tisztázhatja a félreértéseket, gyakorolhatja a megbocsátást. Aztán – mint jó mesehőshöz illik - megmártózhat a saját lelkének belső forrásában, hogy erőt gyűjtsön. A lelkigyakorlatok sokszor azt üzenik: nem csak a mások iránt táplált haragot kell elejteni. Ideje magunknak is megbocsátani, ha hibáztunk, hiszen bármilyen hihetetlen, nem vagyunk tökéletesek.

Az ünnepvárásban is úton vagyunk, és talán sikerül átéreznünk Szent Pál üzenetét: „elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért...”