Vitray Tamás: Nem kell annyit tévézni!

Kész regény az élete! Olyannyira, hogy meg is írta könyvben. Kisneufeld, a főszereplő csodával határos módon, túlélőművészként szabadul többször is a halálos veszedelemből, melybe a negyvenes-ötvenes évek „fortélyos félelemben” telt időszakában sodródott. Hol légópincében kuporgott, hol a bevagonírozás elől bujkált, hol kicselezte a rettegett ÁVH-t. Mindig odakeveredett, ahol baj leselkedett, aztán akciófilmbe illő manőverekkel megúszta. Zavarta, hogy nincs rendes ruhája, mégis operajegyre költötte a zsebpénzét.

– Mi volt a túlélés titka?
– Elsősorban a szerencse. Másodsorban pedig az, hogy gyerek voltam. Ha felnőttként vagy kamaszként élem meg mindezt, talán azt mondom, uramisten, milyen szörnyűségekbe keveredtem, és önkéntelenül is megadom magam. Gyermekként úgy fogadtam a dolgokat, ahogy jöttek: megoldásra váró feladatként.

– Kisneufeld kemény leckét kapott a sorstól. Megtanult például folyékonyan hazudni, s mindezt „a Vitray” kíméletlenül megírta.
– Szándékosan harmadik személyben meséltem a gyerekkoromról. Különben meghatódtam volna, szeretni akartam volna az elárvult fiút, aki voltam. Anyámhoz, Annushoz szerelem fűzött, de sosem lehettem számára a legfontosabb. Kamaszként rettenetesen vágytam családra, és arra, hogy fiaim legyenek. A „kíméletlen” őszinteség azonban kellett, hogy tisztességesen szembe tudjak nézni a tükörképemmel.

– Miért pont a Kiképzés címet kapta a könyve?
– Ez volt az én életre szóló kiképzésem. Vallom, mint apa és mára mint nagyszülő is, hogy az ember nem tudja életre nevelni a gyermekét. Senki sem olyan ostoba, hogy mesterséges nehézségek elé állítsa az utódját. Az élet azonban nem viccel: vagy legyőzöd az akadályokat, vagy elbuksz. A könyv ott ér véget, amikor 1958-ban beléptem a televízió kapuján, eztán következett a „frontszolgálat”.

– Hamarosan beköszöntött a honi televíziózás aranykora. Vitray Tamás korán felhívta magára a figyelmet azzal, hogy sámlin állva is frappánsan elbeszélgetett egy amerikai atlétával...
– Attól a pillanattól, hogy ismeretségbe kerültem a televíziózással, ráébredtem: minden korábbi kudarcom azt szolgálta, hogy ide megérkezzem. Nem számított már, hogy nem vettek fel a színművészetire, hogy díszletmunkásként próbáltam kerülőutat találni a színházhoz. A kamera előtt rögtön tudtam, hogy én ezt vártam, nekem ez kell. Itt érzem magam elememben. A magyar televíziózás szerencsémre sajátosan fejlődött. Itt volt egy ország a maga valamelyest puhított diktatúrájával, és nem voltak rátermett emberek, akiket elküldtek volna külföldre, hogy kémleljék ki, mi is az a tévézés. Csináltuk, „ahogy Samuka elképzeli”. Szerencsém volt a sámliüggyel is, felfigyeltek rám, mondván, itt egy eredeti pofa.

– Már megint a szerencse. Biztos, hogy mindez csupán mázli?
– A szerencse nálam nem azt jelenti, hogy tömött pénztárcát találok az utcán, hanem azt, hogy az adott pillanatban a jó alternatívát választom.

– Ebben azért az is segíthet, hogy – a Mensa HungarIQa tagjaként – az IQ-ja alapján az emberek legintelligensebb két százalékába tartozik...
– Nehezen vettek rá, hogy kitöltsem a tesztet, attól tartottam. Az eredmény miatt ugyan nem kellett szégyenkeznem, de ennél jobbat is elértek már nyolc-tíz éves gyerekek. Amikor főszerkesztő lettem, az oklevél fölé kiírtam: „A miheztartás végett”, és kiakasztottam az irodámban. Az átverési kísérletek megelőzésére…

– A születésnapja alkalmából a köztévé újra elővette a régi műsorait, például az Ötszemközt címűt. Egész órás mélyen szántó beszélgetéseket folytathattak nagyszerű művészekkel, például Örkény Istvánnal, Törőcsik Marival, a keramikus Kovács Margittal. Üdítő módon nem záporoztak övön aluli kérdések, nem volt intimpistáskodás.
– Hiszek abban, hogy az nyitja meg a beszélgetőtársamat, ha rokonszenvvel fordulok felé. Különben bezárkózik, és nem mond igazat. Érezze a vendégem, hogy igazán érdekel, amit mond. Az Ötszemközt a nyugatról importált talkshow ellentéte volt, de számos más „antitévéműsor” is sikerrel ment akkoriban. Egy karmesterverseny sem tipikus tévés produkció, mégis kígyózó sorokban vonultak a nézők szavazni. A 12 szék című vetélkedő nem volt más, mint két ember kérdés-felelet játéka, ráadásul a szovjet és orosz kultúráról, mégis tömegek nézték. Igaz, nem volt versenytárs.

– Akadtak azért flitteres, flancos szilveszteri műsorok is, például a hetvenes évek elején. Egyszer Hofival csipkedte a magyar focit, máskor Gina Lollobrigidával, a kor szexszimbólumával lejthetett táncot. Flörtöltek?
– Ki kell ábrándítsam, ugyanis kevés nála kellemetlenebb partnerrel találkoztam. Nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy jött létre az a műsor. Lollobrigida például azért jött hozzánk szinte bagóért, mert ajánlani akarta nemrégiben elkészült fotóalbumát. Ma ez persze nyílt reklámnak számítana. A történet sok év múlva folytatódott, amikor a színésznő újra felbukkant hazánkban. Antal Imre, aki ugyancsak táncpartnerünk volt, igazi úrként viselkedett, hatalmas rózsacsokorral köszöntötte, mint „régi ismerőst”. Mire Lollobrigida szeme kikerekedett és megkérdezte: Miért, én már jártam maguknál, Magyarországon?

– Beszéljünk inkább az igazi szerelméről, a sportról! Huszonegy olimpiát közvetíthetett, nyelvtudásának is köszönhetően. Bejárta a világot, bár fél a repüléstől. Máig emlékszünk, hogy 1988-ban Egerszegi Krisztinát így buzdította: „Gyere, Egérke! Gyere, kicsi lány!” A legutóbbi olimpián viszont arról folyt a vita, ciki-e, ha könnyekben tör ki egy kommentátor.
– Miért kéne eltitkolni az érzelmeinket? Én is sírtam, amikor Hesz Mihály olimpiai bajnoki címet szerzett Mexikóban. Felfokozott állapotba kerül ilyenkor az ember, ezeket a nagyszerű pillanatokat nem lehet indulat nélkül megélni.

– Hogyan viseli a kudarcait, a közvetítéskor óhatatlanul is bekövetkező bakikat?
– Ezek az esetek arra feltétlenül jók, hogy az ellenségek örüljenek. Különös, hogy sportközvetítői pályám kezdete és vége azonos hibával „jutalmazott”. Rómában Parti János a kajak egyesek döntőjében olimpiai bajnoki címet szerzett. Csakhogy a helyszíntől 40 kilométerre ültem, nem láthattam, ki nyert, ezért az angol tájékoztató szavára hagyatkozva bemondtam, hogy a szovjet-orosz győzött. Csupán 7 cm volt köztük a különbség, lehetetlen lett volna képernyőről észrevenni. A pekingi olimpián Vajda Attilánál még vétlenebb voltam, őt extázisomban 250 méterrel hamarabb hittem a célban, mintsem az ezerméteres táv végéhez ért volna. Itthonról közvetítettem, és a képernyőről nem láttam, hogy még jókora víz van előtte. Végül persze ő győzött. Parti döntője 1960-ban volt, de még mindig megesik, hogy verejtékezve arra ébredek: elszúrtam...

– Mit szól ahhoz, hogy manapság bosszantóan sok silány, igénytelen tévéműsorral bombáznak minket?
– Nem tisztem ítélkezni, de kétségtelen, hogy alacsonyra szállították le a színvonalat a nézettség reményében. Ha azt mondom, hogy nem tetszenek a műfaj vadhajtásai, például a kétségbeejtő szappanoperák, akkor az engem minősít, nem másokat. Én már öreg vagyok, másfajta televíziózáshoz szoktam.

– Apropó, szokott tévét nézni?
– Jószerivel csak sportműsorokat, mert a munkámban naprakésznek illik lennem. A többi nem köt le. Köztünk maradjon: nem is kell annyit tévézni...

– Hogyan viseli, hogy elérte a nyolcadik ikszet?
– Nem esik jól. Az emberben ebben a korban, ha az eszét is tudja használni, óhatatlanul felmerül, hogy ez már bizony a célegyenes.

– A közönség máig visszasírja a régi szép időket. Mi lehet a retroláz oka?
– Pár hónapja Szegvári Kati meghívta régi kollégáit a róluk szóló könyvének bemutatójára. A „régi játszótársak” gyűltek össze. Meglepődtem, mekkora sokaság volt kíváncsi ránk. Mi a tévézés hajnalán még nem celebként csillogtunk a nézők előtt, hanem inkább családtagok voltunk. Talán ez lehet a titok nyitja.