Bűntudatot szül a halogatás

 Most nincs időm – mondja a telefonban. Na, tessék. Ez azért mégiscsak meglepő annak a szájából, aki azt tanítja, hogyan legyen. Amikor aztán sikerül találkoznunk, kiderül, mégsem kellett volna meglepődnöm. A jó időbeosztás egyik titka ugyanis, hogy fontosság és sürgősség szerint rangsoroljuk a teendőinket, s alkalmanként legyünk képesek nemet is mondani. Persze nem mindegy, hogy mire. Ahhoz, hogy ezt jól ítéljük meg, az első és legfontosabb feladatként fel kell tenni magunknak a kérdést – amit kutatások alapján csupán az emberek három százaléka fogalmaz meg –, nevezetesen: mit várunk az életünktől? Hoppá! Ugye, nem is olyan egyszerű? Ám ha megvan a válasz, a többi szinte gyerekjáték. Mert ha például jól menő fodrász szeretnék lenni, akkor a vendég haját, ha úgy óhajtja, akár éjfélkor is be kell szárítani, a gyerek mellé pedig bébiszittert hívni. Ha viszont a kiegyensúlyozott családi élet a fontos, akkor vállalni kell, hogy a visszautasított vendég többet nem fog bejelentkezni.

Senki nem állítja, hogy a jó időbeosztás minden harctól mentes. Meg kell küzdeni érte, méghozzá az idő legfőbb ellenségeivel. Itt van mindjárt az első, úgy hívják: halogatás. Ugye, ismerős? Én a szobafenyőt ültetem át minden hétvégén – mindig a következőn. Na, ez az, amit el kell felejteni. Leginkább azért, mert a halogatás bűntudatot szül (arról nem is beszélve, hogy már sárgul a szobafenyő). A következő ellenség a kifogás, ami megakadályozza a cselekvést – ma nem, mert túl hideg van, esik, fúj, most meg már nagy a meleg –, így maradnak kint a mikulásos ablakmatricák néhány házon a következő karácsonyig. De spongyát rá, hiszen az újabb ellenség a lelkiismeret-furdalás. Márpedig ez szintén a jelentől veszi el az időt és az energiát. Hogy mit tehetünk? Készítsünk listát a napi teendőkről, s ha valami nagy falatnak bizonyul, bontsuk részekre, aztán a feladatot nagy, lendületes ugrással valósítsuk meg. Vagyis, ha vettünk ma egy madáretetőt, akkor csomagoljuk ki, lógassuk fel és töltsük meg azonnal napraforgómaggal, mert áprilisban már nem lesz rá szükség…

De hogyan szerezhetnénk több időt? Ehhez csupán annyit kell tenni, hogy tanuljuk meg, hol leselkednek ránk időrablók. Segítségül felhívjuk a figyelmüket némelyikre. Itt van például a túlzott internethasználat – a céltalan szörfölés, a vége nincs játékok vagy a közösségi portálok, ahol csak úgy repül az idő, miközben azt nézegetjük, hogy mi történt azokkal, akiknek az élete számunkra egyébként abszolút érdektelen. De a mobiltelefon is tud időrabló lenni, ha leég miatta a rántás vagy félbeszakítja az elmélyült munkát. Nem is beszélve a saját idejükkel rosszul gazdálkodó emberekről, akik csupán arra vágynak, hogy valaki meghallgassa őket – és persze akkor, amikor ez nekik a legmegfelelőbb. Ha egy pohár tejfölt szeretnénk venni, célszerűbb a bevásárlóközpontot elkerülni, mert onnan egy órán belül nehéz kijönni – s valószínűleg nem csupán az időnket fogja elrabolni.

S hogy miért kell ilyesmit tanítani? Mert az idő a legdrágább kincsünk, lévén egyenlő az életünkkel. Ráadásul pótolhatatlan is: ha valaki elveszi tőlünk – mert például elkésik a megbeszélt találkozóról –, soha nem lesz képes visszaadni. És felmérhetetlen: hiszen nem tudni, mennyi áll még belőle a rendelkezésünkre…