Citroën DS3 Ultra Prestige: ízlés és pofon

Ha divatautó, akkor Mini – ezt minden rendes bölcsödés tudja. De mára a Mini annyira lerágott csont lett, hogy aki igazán divatos és legfőképp stílusos akar lenni, nem engedheti meg magának, hogy az övé legyen a negyvenkettedik Cooper a pláza parkolójában. Nem, a divat egyéniséget jelent, az egyéniséghez pedig egyediség kell. Ehhez pedig olyan autóra van szükség, ami nem jön szembe minden utcasarkon. Egyértelműen ilyen a DS3 – de nagyon kell vigyázni, mert ha így folytatja, belőle is tömegautó lesz.

A DS3 a Citroën luxusminije, a C3 végletekig átdolgozott, háromajtós hot hatch verziója. Nagyot kockáztattak vele, de kijött a dupla hatos: a DS3 Európa-szerte siker lett. Ahogyan pedig azt az iskolában tanítják, a Citroën egyre-másra hozza ki belőle a különlegesebbnél különlegesebb limitált (de legalábbis annak ható) modelleket. És bár a kedvencem a matt fekete DS3 Racing Sebastian Loeb verzió, az Ultra Prestige sem rossz. Már ránézésre harapós a nagy felnikkel, a fehér DS-logós tetővel és a nagyon szépen kidolgozott LED-es helyzetjelzőkkel. Mégis azt éreztem, hogy az Ultra Prestige a karrierista, öntudatos nők DS3-asa. Belül, amit csak lehetett, bőrbe öntöttek, nekem a fehér bőrműszerfal a domború logóval rettenetesen tetszett. A bőrülés már kicsit túlzás a felülről lefelé sötétedő színezéssel és a drága bőrdíszművekre emlékeztető kockázással, de kétségtelenül remekül tart. Elöl tehát tökéletes, hátra meg ne nagyon üljünk, mert ott sötét van, nehéz beszállni, és egyébként sem ott a kormány. Amin kicsit csodálkoztam: a beépített színes képernyő mintha rosszabb felbontású lenne, mint a nagyobb Citroënekben, de lehet, hogy csak rosszul emlékszem. A csomagtartója egész használható, de itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy a DS3 bitang jól néz ki kívülről, meghökkentően újszerű belülről, s az utca embere megbámulja.

Az 1,6-os dízel megszokható, de nem igazán illik a kis Citroën karakteréhez. A hidegen enyhén zavaró csörömpölés például nem egy klasszikus luxusmotívum, de igazán az teszi nélkülözhetővé, hogy a Citroënnek hihetetlen szuper THP, azaz turbós benzines motorjai vannak a BMW-től. Mindenesetre ez a 110 lóerős egység sem kevés bele, 2000-től kifejezetten kellemesen húz, de jó hangja az sehol nincs neki. Bosszantó még, hogy télen rettenetesen lassan hajlandó csak bemelegedni, volt, hogy fél óra kellett neki az üzemi hőmérséklet eléréséhez. 6,5 fölé lehetetlen vinni a fogyasztást, de 6 alatt is simán el lehet vele járni városban. Hogy ez sok vagy kevés, mindenki döntse el maga.

A vezetése minden, ami eddig a Citroën nem volt. A futóműve kemény és feszes, erre persze még a peres gumik is rátesznek. Így egyrészt vacak úton ráz, másrészt meg elképesztő jól lehet vele kanyarodni, amiben a jól eltalált kormányzás is partner. A váltó is ugyanilyen: pontos és rövid úton jár – nem is értem, mi történt a Citroënnel...

Ez az autó természetesen drága, de az ízlés ugyebár megfizethetetlen. Na és az a pár pofon is, amit a DS3 kioszt a konkurenciának. Mindenestül 7 millió feletti az ára az általunk próbált modellnek, de nehogy egy pillanatra is azt higgyük, hogy máshol olcsóbban adják az egyéniséget. A DS3 meg mindehhez még jó autó is, élvezetesen vezethető és a végletekig kiglancolt. Aki unja a Minit és el tudja költeni egy középkategóriás autó árát egy luxusminire, nyugodtan vegye meg. Nem tudom elképzelni, hogy elégedetlen legyen.