Tengeri sós szerető

Ehhez az aszalt szilvalekváros trüffelhez fogok férjhez menni! És ez a tengeri sós-karamellás! Hú, ez lesz a szeretőm… – ennél nagyobb elismerést nehezen kaphat csokoládékészítő.

Örült is Tésenyi Andrea és Szabó János, mikor átszellemült vendégük száját elhagyta e mondat. De az se volt rossz, mikor a fodormentás bonbonjuk kapcsán megjegyezték, hogy soha nem ettek még ilyen szexi csokit. Persze az is felemelő, ha valaki meg se szólal, csupán becsukja a szemét és csak azt hallani: hm… S közben olvad szét a szájában a cseresznyés-
szarvasgombás, a mangókrémes, a rózsavizes vagy épp a csillagánizsos-meggyes bonbon. Mert harapni csak egyszer szabad, finoman, az elején, a friss roppanásérzés kedvéért. Előtte nézegetni, gusztálni, dicsérni kell a fényét és élvezni az illatát.

S hogy mi történik azután? Döntsék el! Segítségképp idézzük fel a kétségkívül túlcukrozott, mégis szerethető Csokoládé című filmet. Mikor az eldugott, francia kisvárosba az északi széllel gyönyörű boszorkány érkezik és csokoládéboltot nyit. S a személyre szabott chilis forró csokijával és a kakaóba mártott kókuszrügyekkel felébreszti az álszent világban tespedő kispolgárok szunnyadó érzékeit.

Hát csokoládébolt még nincs a baranyai Máriagyűdön, és a lakók is békésen éldegélnek a megkapó kegytemplom tövében, de a dombra kúszó utcácska egyik parasztházára néhány évvel ezelőtt szélkakas szállott fel. Nem ám akármilyen: még szempillája is van. S hogy lesüti-e néha, csak az tudja, aki belép az istállóból kialakított manufaktúrába. Itt kezdett ugyanis Andrea és János közös csokoládéálmuk megvalósításába. Az illat is felér egy álommal, nehezen összpontosítok a technológia bemutatására. Tekintetemet leginkább egy tálka vonzza, benne apró, hívogató, ékszernek ható, fényes költemények: ovális, barázdált kúpos, lekerekített szélű szépséges finomságok. A selejtek – tudom meg a prózai valóságot.

De hogy mitől azok, nem igazán értem, hiába mutatják, hogy a bonbontalpak íve nem tökéletes. S hogy mit keresnek a csavarok a munkapulton? Nem szereléshez kellenek, pedig biz’ isten, azt hittem. Csakhogy nehéz lenne a szilvapálinkába áztatott, majd pürésített aranymazsolás és trüffelkrémes bonbonokat becsavarni bármilyen menetbe.

Menetbe inkább magamat kellene helyezni, mert a manufaktúrában őszi csúcsszezon van, ráadásul a kiszállítás napja, amikor a kétfős vállalkozásnak rengeteg a dolga. Heti kétezer darab bonbont készítenek, minden fázisát kézzel, tartósítószertől és adalékanyagtól mentesen. Tudják, ez mit jelent? Hogy a csokoládénak csúfolt, feldúsított pálmazsírral szemben – amit karácsonyra megkapunk, aztán a következő karácsonykor továbbajándékozzuk – a kézműves bonbont az elkészülésétől számított egy hónapon belül el kell fogyasztani. Nem gond! – ajánlanám, de inkább dolgozzunk: kíváncsi lennék még, hogyan lesz egy kertészmérnökből és egy tanárból csokoládékészítő? Történetet kapok válaszul: a helyszín egy olasz családi vendéglő, ahol vacsora után megjelenik asztaluknál a „Mamma” kötényben, egyenesen a konyhából, s köszönetképp – mert betértek hozzá – saját készítésű csokoládéval kínálja őket.

Nem is sejthette, hogy ezzel lavinát indít el: a fiatalok felhagytak korábbi munkáikkal, s ezt a fajta vendéglátást kezdték megvalósítani a falujukkal szomszédos Siklóson, a város legrégebbi műemlék épületében. Ebből nőtte ki magát a csokoládéműhely. S ha a filmhez hasonlatos, személyre szabott bonbonok egyelőre nem is, de borokra hangoltak már gyakran készülnek itt. Mert ami Nyugat-Európában évek óta dívik, az lassanként meghonosodik nálunk is: a borkóstoláshoz alkalmanként – alma, dió, sajt helyett – az adott borra komponált, egyedi édességet szolgálnak fel. Hogy meddig halmozhatók az élvezetek!

Na, de lássuk végre azt az aszaltszilva-lekvárosat! És a tengeri sósat is… Hmmm…