Gábor Júlia: Már nem ünnep a színházba járás

– A csillagok örökké élnek?
– Nem, de hál' istennek sokkal tovább élnek, mint személyes színpadi jelenlétük. Talán én kicsit másként tekintek erre, hiszen egész életem a színház és a színészek körül zajlott.

– Ruttkai Éva és Gábor Miklós lányaként, majd újabb társuk révén Latinovits Zoltán, illetve Vass Éva közelében is tapasztalta, hogy a nagy színészek emléke feledésbe merülhet?
– Igen, fájdalmasan. Anyukámnak szerencséje volt, hiszen pályakezdésétől egészen korai haláláig fantasztikus szerepeket játszhatott el színpadon, moziban és televízióban egyaránt. Neki nem kellett átélnie, amit a későbbiek során apukámnak igen: hogy nem ismerik fel, nem emlékeznek sikeres alakításaira. Ennél borzasztóbb talán nincs is egy valamikor körülrajongott színész számára.

– A színészet a pillanat művészete. Ha legördül a függöny, vége a varázslatnak.
– Így van. Változik a színház szerepe is. Természetesnek vesszük, hogy mást jelentett Shakespeare vagy Molière korában, de a mi életünkben sem beszélhetünk a színházak állandóságáról. Amikor körülbelül húsz éve először láttam, hogy az emberek utcai ruhában ülnek be a nézőtérre, igencsak meghökkentem. Megszűnt ünnep lenni a színházba járás, ahová a régi időkben mindenki úgy lépett be, mint egy szentélybe.

– Azon nem szokott elgondolkodni, hogy miért nincsenek manapság olyan színészóriások, mint az ön szülei?
– Nem hinném, hogy a múltban tehetségesebb emberek születtek, most is vannak nagyszerű színészek. Csak egészen más a helyzetük és mások a lehetőségeik. A színésztársak viselkedése tesz valakit királynővé a színpadon. A szüleimnek és kollégáiknak megadatott, hogy „királyok” és „királynők” legyenek. Most minden más. A színész sokszor csak „világítási felület”, előtérben a rendezők állnak. Sarkítva és egyszerűsítve: szórakoztató vagy úgynevezett alternatív előadások közül választhatunk, ritkán akarnak megrendíteni, felemelni. Szerintem ezért van manapság kevesebb nagy színészegyéniség, mint korábban.

– Másként nézi az előadásokat, a színészeket, mint egy egyszerű néző?
– Igen is, nem is. A gyerekkorom a színházban telt, és felnőttként hosszú ideig a munkám is a színházhoz kötött. Tizenhat évig dolgoztam a Nemzetközi Színházi Intézetben, hetente három-négy előadást láttam, nemcsak idehaza, hanem külföldön is. Tízesztendőnyi szünet után a mostani évadban szinte minden estémet színházban töltöm, mivel a férjem (Szigethy Gábor színháztörténész, egyetemi tanár – a szerk.) válogatja a Pécsi Országos Színházi Találkozóra meghívandó produkciókat. De amikor elsötétül a nézőtér, mindig ugyanaz az izgalom fog el. Drukkolok a sikerért, drukkolok a művészekért. Nem szoktam régebbi előadásokhoz vagy színészi alakításokhoz hasonlítgatni, legfeljebb csak akkor, ha hiányérzetem támad. Latinovits Zoltán zseniális Cipolla-alakítása után nagy élvezettel néztem Mácsai Pált is a Mario és a varázslóban.

– Itt, a lakásában minden tárgy szülei emlékét idézi?
– Amikor 2002-ben megszűnt a Ruttkai Éva Emlékszoba, az ottani kiállítási anyagot idehoztuk. Egy hatalmas tárolószekrényben őrizzük a dokumentumok nagy részét, de ha benéz a szomszéd szobába, a könyvespolc fölött és alatt is dobozok sorakoznak. A szekrényekben nálunk nem ruhák, hanem fotók, szerepkatalógusok, kazetták lapulnak. Az ablak előtti ülőgarnitúra anyué volt, a közelében álló tálalót Latinovits vette Felvidéken, amikor a Szindbádot forgatták. Valóban sok itt az emlék.

– Fáj még, hogy lakat került a múzeum ajtajára?
– Már nem. Lezártunk egy korszakot. Éveken át próbálkoztunk, hogy kapjunk valamiféle támogatást. Saját erőből építettük át, rendeztük be és működtettük. Egy idő után képtelenek voltunk fenntartania a Keselyű utcai villát, amit mi csak „kis háznak” hívtunk, mert eredetileg a telken csak egy faház állt. A szüleim annak helyére építettek 1960-ban egy kőházat anyu Kossuth-díjából.

– Hihetetlen, hogy az állam hagyott eltűnni egy ilyen színháztörténeti értéket!
– Mindenki ezt mondja. Rendszeresen pályáztunk, de sosem nyertünk. Még azt sem sikerült elérnünk, hogy emlékhellyé nyilvánítsák az ingatlant. Úgy voltak vele, ha nekünk fontos, akkor álljuk mi a költségeket. Rá kellett jönnünk, a nagy nevek semmit nem jelentenek. Miután folyamatosan romlott a ház állaga, már csak a mosolyunk tartotta össze, kénytelenek voltunk eladni. Aztán lebontották és más épült a helyére.

– Viszont együtt maradt a hagyaték. Mit tesznek belőle közkinccsé?
– Mindent, amire lehetőségünk van. Időről időre kiállításokat rendezünk. Szóba került, hogy a Vígszínház emeleti folyosójára is kikerülnek fényképek. Megalapítottuk a Ruttkai Éva-emlékdíjat, amit a Vígszínház művészei minden évben titkos szavazással ítélnek oda a társulat egyik tagjának. Tavasszal egy kis parkot neveznek el anyuról a XIII. kerületben, ugyanott avatjuk majd fel – éppen hatvanadik születésnapomon – Marosits István róla készült egész alakos szobrát is. Három éve jelent meg a férjemmel közösen írott, Álomszínészpár című könyvünk. És folyamatosan gyarapítjuk a gyűjteményt.

– Vannak ismeretlen, netán titkolt dokumentumok?
– Úgy gondoljuk, a nagyon személyes vagy a másokat is érintő anyagok egyelőre nem tartoznak a nyilvánosságra. Latinovits Zoltán naplója vagy kettejük levelezése valószínűleg a mi életünkben nem jelennek meg, bár ezzel nem mindenki ért egyet. Apukám a saját maga által kiválogatott és átírt naplórészleteit több könyvben adta ki. Az eredeti naplófeljegyzéseinek egy része nálam van, de megmondom őszintén, az említett kéziratokat én sem olvastam, mert ezeket egyelőre magánügyeknek tartom.

– Pedig még többet megtudhatna róluk! Igaz, már így is ön ismeri őket a legjobban!
– Egyáltalán nem! Az interneten találtam valakit, aki rendszeresen blogot ír apukámról, olyan dolgokat derített ki róla, amiről fogalmam sem volt. A kutatók másként közelítenek a színészekhez, sok mindent összegyűjtöttek azokról, akikkel én „csak” együtt éltem. Valóban, azt rajtam kívül más nem tudhatja, milyen szülők voltak. Vass Éva viszont apu feleségeként birtokol mások által nem ismerhető magántitkokat. Számomra ez is természetes, nem gondolnám, hogy bármilyen részletet világgá kellene kürtölnöm. Ami a családommal kapcsolatban a nyilvánosságra tartozik, azt az imént említett könyvben már megírtam.

– Ön nem akart színésznő lenni?
– Igyekeztem minél messzebbre kerülni a színház világától. Szüleim sem szóltak bele a pályaválasztásomba. Bölcsészkaron végeztem, könyvtáros lettem. Egyetemistaként szinte beköltöztem az Országos Széchényi Könyvtárba, arról álmodoztam, hogy egyszer majd ott dolgozom. Ehhez képest a Kálmán Imre utcai Fölöspéldány Központba kerültem, ami valóságos kafkai hely volt, sötét és hideg. A pincében ömlesztve álltak a könyvek, melyeket az államosításkor elkoboztak az egyházaktól és magánszemélyektől, ott osztották újra az állami bibliotékáknak. Ami senkinek sem kellett, azokat barbár módon széttépték. Ebbe belehaltam. Nem is volt maradásom. Ekkor mentem el az Állatkertbe ápolónak. De azt sem nekem találták ki. Aztán véletlenül rátaláltam a Nemzetközi Színházi Intézetre és megadtam magam a sorsnak, ami a színházhoz vezetett.

– Ha jól tudom, egy-két színészi próbálkozása azért volt!
– Nem én próbálkoztam, velem próbálkoztak. Néhány rendezőt megihletett, hogy mennyire hasonlítok anyura. Hajdanán az utcán hosszasan néztek az emberek, de igazából nem tudták, hogy honnan ismernek vagy kire emlékeztetem őket. Ezen mindig jót szórakoztam. Várkonyi Zoltán próbált – sikertelenül – rábeszélni egy anya-lánya szerepre, egy rövidke mondat lett volna egy tévéjátékban... És egy kudarcba fulladt jelenet a Szindbádban... Nem örököltem a szüleim tehetségét, de remélem, az emléküket sikeresen őrzöm.