Hungarikumok külföldön 2.

Az elmúlt két évtizedben, kevés kivételtől eltekintve, teljesen más úton haladt a külhoni és a hazai tenyésztés, ami a fajták külcsínére és belbecsére egyaránt hatással van. Amerikában, Angliában a finomabb csontú, kisebb, mutatós egyedeket favorizálják. A vizslákról szólva a vadászati alkalmazás háttérbe szorult, inkább kiállítás-orientáltak a tenyészetek. Amelyek már alig keresik a magyar társaikat, ugyanis nem tartják megfelelőnek a hazai egészségügyi szűrést a fajkutyák örökletes mozgásszervi, szem- és idegrendszeri betegségeire.

Az ősi pásztorkutyafajtákat is átfazonírozták a Lajtától Nyugatra. Az eredetileg 60–80 kilogrammos, legalább 70 centiméter marmagasságú, gubancos és nemezesedő szőrzetű komondorokból például Amerikában és Angliában 40 kilós, zsinórosra alakított bundájú, hosszúnyakú ebeket faragtak az elmúlt negyven évben. Bár a nemzetközi szövetség elvileg a származási ország standardjait írja elő, ez azonban korántsem kötelező. Így fordulhat elő, hogy a külföldi kutyák remekül mutatnak a ringben, látványosan mozognak a bírálat alatt, viszont egy kuvasz nem egyszer megijed a birkától, a rettenthetetlen komondor pedig elszalad, ha megfenyegetik…

Külső jegyeiben sokat változott a puli- és a pumiállomány is, amely fajták egyedszáma Finnországban ma már a magyarországit közelíti. A juhász, a kondás vagy a gulyás egyetlen szavából értő, a ridegtartás miatt az évszakok változásai szerint vedlő – Fekete István Bogáncs című regényében halhatatlanná tett – pumi kiállítási egyedei például hosszú és jól kozmetikázható szőrzetű, ugyanakkor egyre kevésbé intelligens ebekké váltak. A kutya-akadályversenyként aposztrofálható nemzetközi agilitybajnokságokon azért így is kiválóan szerepelnek.

A kilenc őshonos magyar fajta közül a magyar agár kis túlzással már csak a nevében hazai: az alig tucatnyi itteni megszállott mellett jószerével csak a nyugati érdeklődés tartja életben. Arrafelé az agárversenyeztetés szalonképes hobbi, így a géneket elsősorban az egyenként több száz példányos német, osztrák és skandináv populációk viszik tovább. Az évszázadok során nyomolvasásra és vaddisznóhajtásra specializálódott erdélyi kopó viszont épp viszonylagos népszerűtlenségének, ismeretlenségének köszönheti, hogy máig őrzi tulajdonságait – őket ugyanis szinte csak a magyarországi és erdélyi vadászok keresik.