Csábos mosoly olcsón

Frau Drews Münchenből érkezett. Kezében zsebkendő, amivel a száját takarja. Arca a beavatkozás és a kora ellenére kisimult, kérdéseimre türelemmel válaszolgat.

Mosonmagyaróváron beszélgetünk a Denis Dental fogászati cég várójában. Ne a sokunk által megszokott, zsúfolt várót képzeljen el az olvasó, hanem kényelmes foteleket, világos folyosókat, benyílókat, virágokat, ízléses berendezést.

– Felül négy fogamat pótolják, alul hidakat építenek – hallgatom a beavatkozás menetét az asszonytól.
Megéri ezért Németországból hozzánk utazni és napokat itt tölteni? De még mennyire! Pedig nem is a hagyományos pótlásra kell gondolnunk, hanem fogbeültetésre – egyre elterjedtebb nevén implantációra –, amit ráadásul egyetlen kezelés alatt nem is lehet elvégezni.

– Nálunk, Németországban mindez 20 ezer euróba kerül. Itt 10 ezer alatt elvégzik.

Vagyis forintban hatmillió helyett hárommillióért, számolom magamban. Ennyi pénzért már megéri a 600 kilométeres utazás. Frau Drews és férje – mert a kezelésekre ő is rendszeresen elkíséri – kétszer repülővel érkezett, háromszor lakókocsival. Ekkor a szállásra sem kellett költeniük, ráadásul az utat nyaralással is össze szokták kötni.

Az az 1700 euró – bő félmillió forint – akkor is jár a biztosítójától a beavatkozás után, ha nem Németországban újíttatja meg a rágókészletét.

– Az interneten találtam a fogászatra – válaszolja még kérdésemre. – De ajánlani fogom a szomszédaimnak is.
Nem gyötröm tovább faggatásommal az asszonyt, aki az óvónői nyugdíjából engedheti meg magának a reparációt, visszakísérem a férjéhez.

Íme, egy külföldi beteg, aki úgy döntött, hogy mosonmagyaróvári fogászatot választ. Hetventől százötvenig lehet hallani számokat arról, hogy hány fogorvos keresi a városban a kenyerét. Annyi bizonyos, hogy van olyan eligazító tábla egy-egy kereszteződésben, amelyen öt fogászat ajánlja magát.

És hogy miért ezen a 32 ezer lelket számláló településen zsúfolódott össze ennyi fogorvos? A válasz, úgy első pillanatban, kézenfekvőnek tűnik: hiszen a nyugati határ mentén fekszik. Igen, de ilyen alapon lehetne Sopron, Szentgotthárd vagy éppen Kőszeg is. Nos, e városok is szép számmal fogadják a fogászati kezelésre érkezetteket, ám a lélekszámukhoz viszonyítva közel sem olyan mértékben, mint éppen Mosonmagyaróváron.

A titok nyitja Nagy János polgármester szerint – bármily meglepő – a település alatt rejtőző termálvízben keresendő. A város kincse már a világháború előtt ismert volt, s mindig is szép számmal áztatták benne magukat osztrákok, németek. A fürdő azonban holmi tulajdoni vita miatt a közelmúltban lejtmenetbe került, ám mielőtt elpártoltak volna tőle a külföldiek Bükre, Sárvárra vagy éppen az országhatár túloldalán létesült osztrák fürdőkbe, már felismerték: Mosonmagyaróváron nemcsak a fodrász dolgozik feleannyiért, mint a határ túloldalán, de az odvas foguk tömése is a töredékébe kerül. A vállalkozók pedig egymás után nyitották meg a rendelőiket.

De akkor miért nem látszik ez meg Mosonmagyaróváron olyan mértékben, mint ahogy az várható volna? Leginkább az útjaira gondolok. Fájdalmas pontra tapinthattam rá, ezt rögvest észreveszem a polgármester arcán.

– A városnak közvetlen bevétele a fogászati turizmusból a legutóbbi időkig alig volt.
Ennek az oka részben az egészségügyi szolgáltatás adózásában, részben a közelmúltig ki nem vetett építményadó hiányában keresendő. És még valamiben: a fogászati cégek tulajdonosainak némelyike nem csupán a beteg őrlők gyógyításából gyarapítja vagyonát, hanem az általában hetes kezelésre érkezők elszállásolásával, étkeztetésével, szórakoztatásával. Ez eddig rendben, ám az már kevéssé, amit városszerte rebesgetnek: mintha nem folyna be mindebből annyi idegenforgalmi adó az önkormányzat kasszájába, amennyi a vendégéjszakák után várható volna…

– Itt sokkal nagyobb pénzekről van szó, mint hogy azt a néhány száz forintot érdemes volna megtartani – ingatja a fejét az értesülésemre Hermann Zoltán, a Denis Dental tulajdonosa.

A férfi a város egyik legnagyobb forgalmat bonyolító fogászatának a tulajdonosa. Kertészként kezdte, ám vérbeli vállalkozóként sorra ismerte fel a kínálkozó lehetőségeket: volt, amikor fuvarozott, később butikot nyitott, majd szeletet kért abból a tortából is, amit manapság fogászati biznisznek neveznek. Impozáns kezelője két éve nyerte el mai formáját, de folyamatosan bővíti. Ott-jártamkor éppen az épületben újonnan berendezett vendégszobák engedélyezésére várt.
A helyiségek kényelmesek, ám luxusszállásnak azért nem nevezném őket.

– Magyarországra nem a felső tízezer jön a fogát csináltatni – osztja meg tapasztalatait a vállalkozó. – Akiknek nem számít a pénz, azok ilyesmiért nem utaznak.

Sokkal inkább a török vendégmunkásokból lett német állampolgárok, úgyszintén az egykori jugoszláviaiak, s általában az átlagos vagy átlag alatti jövedelmű nyugatiak.

– Hozzánk spórolni jönnek a betegek, akár Svájcból, Olaszországból, Angliából vagy bárhonnan is érkezzenek.
És érkeznek szép számmal. A fogászat sofőrje rendszeresen ingázik a 35 perc alatt elérhető schwechati reptér és a klinika között, hozza-viszi a betegeket – annak ellenére, hogy a fogorvosi szolgáltatásaink némelyik nyugati országban nem hirdethetőek akadálymentesen. Franciaországban például egyáltalán nem, ami persze vonatkozik a helyi egészségügyi cégekre is. Ausztriában nem ennyire rigorózusak, ám a postás azért időnként hoz egy-egy csekket a mosonmagyaróvári fogászati cégek tulajdonosainak, amelyen kéretik befizetni a hirdetésért kiszabott büntetést. Amikor pedig az egyik magyarországi vállalkozó a reptér kijáratánál óriásplakáton hirdette fogászati szolgáltatásait, kitört a botrány.

– Néha az osztrák tévé is beszáll a magyar fogászatok lejáratásába – jegyzi meg Hermann Zoltán. – Ám ez csak jót tesz nekünk, mert a nézők saját tapasztalatukból tudják, hogy jól dolgozunk. Különben nem volna tele a váró.

A vállalkozás egyébként ma már hat fogorvost és két szájsebészt alkalmaz. Tudna többet is – ha volna rá jelentkező. Négy egyetemünkön évente 600 fogorvos végez, de közülük sokan már veszik is a sátorfájukat, és helyezkednek el valahol külföldön – nálunk elképzelhetetlenül magas fizetésért. A mosonmagyaróvári vállalkozók folyamatosan vadásznak a jó szakemberekre. Hermann Zoltán gondjai azonban hamarosan megoldódnak, gyermeke végzős fogorvos, s amint lehet, bekapcsolódik a vállalkozásba.

A fizetések közötti többszörös különbséget hallva lassan azon csodálkozom, miért marad fogorvos Magyarországon. Erről a cég egyik alkalmazottját, Visegrády Kingát kérdezem. A négygyerekes családanya biofizikus férjével évekig dolgozott fogorvosként Angliában, mégis hazatért.

– Persze, hogy megérte anyagilag, de ott mindig idegen maradsz – magyarázza az okot.

Hazatérve Pécsett helyezkedett el, ám az ottani rendelőben nagy beavatkozásokat – amiért a külföldieknek már megéri hozzánk utazni – nem végzett. Az ilyesmit ugyanis az átlag magyar polgár nemigen tudja megfizetni. A doktornő pedig vágyott a szakmai megmérettetésre. Ezért döntött Hermann Zoltán hirdetését olvasva úgy, hogy vállalja az utazás fáradalmait, és Pécsről minden héten három napot intenzív munkával Mosonmagyaróváron tölt. A hét maradék négy napja pedig a családjáé.

Ne higgyük azonban azt, hogy a fogorvosi turizmus csupán a nyugati határvárosokban terjed. Egyre többen landolnak a budapesti repülőtéren is, vagy éppen a Balaton közeli Sármelléken, hogy a fogukat nálunk tetessék rendbe.

– A fapados járatok indulásával futott fel a fogászati üzlet – osztja meg tapasztalatait egy fiatal budapesti vállalkozó, Sugár Márton.

A közgazdász végzettségű férfi barátjával találta meg a számításait az egészségturizmus eme ágazatában – igaz, ő végül Londonban, ahol magyar fogorvossal dolgoztat az angol betegek szájában.

Véleménye szerint nem csupán az egyre könnyebb utazás és az olcsóbb ár csábítja hozzánk a betegeket, hanem a mienkhez hasonló nyugat-európai várólisták is. Az osztrákok, németek, svájciak után jöttek az angolok és az írek, újabban pedig a skandinávok ismerik fel, hogy bár olcsó a magyar fogorvos, mégis magas színvonalon dolgozik. S hogy még könnyebb legyen ezt felismerniük, lassan külön foglalkozássá növi ki magát a betegek felhajtása – magyarul a fogorvosi marketing. Van, aki szerint ez az igazi üzlet, ugyanis elég hozzánk irányítani a beteget, s máris szép summa üti a marketinges markát.

Európa tehát e tekintetben a mienk. Ezt ismerték fel a lengyel, horvát, román, bolgár, török vállalkozók is. S ahol lehetett, hirdetni kezdték: ugyanazt a minőséget adják, mint a magyarok – csak még olcsóbban.

– Azoknak az európaiaknak, akik arra határozzák el magukat, hogy külföldön gyógyíttatják a fogukat, 38 százaléka Magyarországot választja. A helyzet tehát jó, ám ha nem lépünk, elveszítjük versenyelőnyünket – hallgatom Szűcs Lászlót, az Orvosi Turizmus Iroda Zrt. elnök-vezérigazgatóját.

Lépni pedig azzal lehet, hogy még inkább helyzetbe hozzák az erre vállalkozó fogászati, fogtechnikai cégeket. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökségen keresztül megpályázható egymilliárd forintos keretből 35 százalékos önrész mellett legalább 3 millió, legfeljebb 30 millió forintos vissza nem térítendő támogatásra tehet szert felszerelésének korszerűsítésére a programban részt vevő fogászati cég.

A pályázatra 450-en jelentkeztek, a feltételeknek egy híján kétszázan feleltek meg, 89-en már szerződést is kötöttek, 40 pedig még folyamatban van. A programhoz társuló fogászatok számára a turisztikai cég igyekszik betegeket is hozni. Persze nem szívszerelemből, hanem 15 százalék jutalékért.

– Szeretnénk, hogy ha a nyugat-magyarországi és fővárosi üzletből az ország keleti felében élők is részesednének – hallgatom Szűcs Lászlót.

– És miképpen tudnak rávenni, hogy példának okáért egy ír beteg Sopron helyett, mondjuk, Békéscsabát válassza fogai rendbetételének színhelyéül?

– Rengeteg munkával. Meg kell találni, hogy kit mivel lehet rávenni egy magyarországi utazásra. Lehet, hogy egy ajándék horgászhétvégével, mást wellnessprog¬ram¬mal. De mondok egy példát, ami megvilágítja, mennyire sokrétűek a lehetőségek.

A vállalkozó egy olasz plébános esetét említi, aki egy Balaton-parti rendelőben újíttatta meg a fogsorát. A híveknek feltűnt az atya megszépült mosolya, kérdezték, hol csináltatta a fogait. A fogászathoz hamarosan egyre több olasz érkezett, mire a tulajdonos úgy gondolta, hogy illene az általuk otthagyott összeg öt százalékát a plébánosnak juttatnia. Az atya ezt elhárította, ám hozzátette, hogy az egyházközség szívesen fogad adományt. A szomszédos települések papjainak hamar feltűnt a plébánia gyarapodása. Azóta ők is küldik a híveiket, az adományt elkönyvelik – a fogászat pedig virágzik.