Esztergályos Cecília: Olyan vagyok, mint egy cirkuszi ló

– Kiváló lett. Örül?
– De még mennyire! Végre kezdek a helyemre kerülni. Nem túlzok, csak reálisan látom az eddigi utamat. Úgy érzem, egy „picit” későn, de még így is nagyon jókor kaptam meg ezt a kitüntetést, pontosan harmincegy évvel az érdemes művész elismerés után. Hosszú ideje fel voltam terjesztve, de valakik mindig kihúzták a nevemet. Azt is tudom, kik azok, persze nem fogom elárulni. Most valószínűleg elvonták a figyelmüket és így továbbmentek a papírjaim. Azt is el tudom képzelni, hogy olyan erős egyéniség állt ki mellettem, akinek senki nem mert ellentmondani. És jó lenne, ha továbbra is mögöttem állna…

– Akár Kossuth-díjat is adhattak volna önnek!
– Remélem, egyszer az is bekövetkezik. Egész életemben arra törekedtem, hogy mindig szebbet és jobbat nyújtsak a közönségnek, és ezen a jövőben sem szeretnék változtatni. Viszonzásul hihetetlen mérvű szeretetet kapok az emberektől. A színházban és privát életben egyaránt.

– És ezt nem látja a szakma?
– Sehová sem vagyok besorolható. Rám mindig is vonatkozott a jó értelemben vett másság. Akik ezt észrevették, gyorsan becsukták előttem az ajtókat, nehogy kiderüljön, hogy mit tudok! Számomra a maximalizmus alapkérdés. De nem mások elé nyomulva, hanem egymás kezét fogva.

– Külső szemlélőként nem úgy látni, hogy bezárultak volna ön előtt az ajtók…
– Mert csöndben zajlottak és zajlanak. Nem lehet ellene másként tenni, mint hogy jól játsszon az ember. Hihetően és hitelesen. Nincs szükség allűrökre, finomkodó átszellemülésre. Be kell menni a színpadra és el kell játszani a szerepet – jól. Ennyi az egész. A zseniális festő is „csak” megalkotja a művét, aztán becsukja maga mögött a műterem ajtaját és megy tovább a dolgára.

– Ezt nem tudja bárki megtenni!
– De törekedni kell rá.

– Ilyeneket tanult legendás színészkollégáitól?
– Amikor annak idején a Csibe című darab próbájára mentem, Gobbi Hilda azzal indított útnak, hogy legyek természetes, ne akarjak játszani. Tolnay Klári felhívott a Família Kft. forgatásakor, és tudomásomra hozta, hogy mennyire egyedi, amit csinálok. Majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor Psota Irén dísztáviratot küldött a hetvenedik születésnapomra, majd amikor megköszöntem neki telefonon, nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire imád, holott én még annál is jobban őt. Számomra az ilyen kedves, őszinte gesztusok nagyon sokat jelentenek.

– Vannak nehéz időszakok az életében?
– Csak azok vannak. Megrázom magam és megyek tovább. Ezt a képességemet Istentől kaptam, sokan irigyelnek is érte. Különben, ha az Isten nem sugallaná, hogyan éljek, akkor én már régen eltávoztam volna erről a világról. De azt is megtanultam, hogy soha nem szabad feladni. Legfontosabb az egészség és a béke, nélkülük nem képes dolgozni az ember. S a munkáért saját magunknak is lépnünk kell. A mai világban nem árt több lábon állni, bár az sem biztos, hogy az összes lábunk leér a földre.

– Nem panaszkodhat, hetvenévesen is széttépik!
– Ezt azért nem mondanám. A József Attila Színházban a Mici néni két élete címszerepét játszom, a Körúti Színházban a Piros bugyelláris, az Éless-Színben a Társasjáték New Yorkban megy, Veszprémben, az Adáshibában Bódogné vagyok, Kecskeméten, a Naftalinban pedig Kabóczáné Pulyka Juliannaként láthat majd a közönség április 5-től. Ha ezek a darabok netán a következő évadra kifutnak, megint útra kelek a Meddig vagyok? című önálló estemmel. Ezt egyébként akkor találtam ki, amikor másfél éve szakadás történt a színházi életemben. Csak úgy zsibogott a képem, akkora pofont kaptam. Ne is beszéljünk róla, méltatlan az egész.

– Hogyan tud mégis mindig mosolyogni?
– Mert így érzem jól magam. A kínai horoszkóp szerint Ló vagyok, aki szeret a középpontban lenni. És ha a közönség veszi a lapot, akkor lerúgom a csillárt is. Szerencsére még bírom. Aki pedig megjegyzi, hogy emelgetem a lábam, tessék, csinálja utánam. Ne ijedjen meg, ezt nem magára értettem!

– Miért nem versenyzőként szerepel a Szombat esti lázban?
– Az ember azzal legyen elégedett, amit kap. Nekem tökéletesen megfelel a zsűrizés, boldog vagyok vele. Vibrál körülöttem a levegő. Imádok fent, fentebb és még fentebb lenni. Tudja, én olyan vagyok, mint a cirkuszi ló. Ha meghallom a bevonulási indulót, minden idegszálammal készen állok arra, hogy produkáljam magam. Visszatérve a Szombat esti lázra: a klasszikus balett mellett társastáncokat is tanultam. Tehát nem okozna gondot a versenyzés, mondtam is, ha felkérnek egy táncra, boldogan röpülök. De nem azon lennék, hogy görcsösen bizonygassam, mire vagyok még képes, hanem amolyan öregasszonyosan ropnám, szottyadtan.

– Rokonszenves, hogy nem akar másnak látszani, mint ahány éves.
– Hálát adok az Istennek, hogy megérhettem a hetvenedik életévemet. Nem zavar az öregedés, hiszen belül egyáltalán nem érzem magam öregnek. Az a legjobb, ha ebben a korban nem néz az ember tükörbe. De azt is elfogadom, ha valaki másnak akar látszani. Engem senki és semmi nem zavar. És ezt fordítva is elvárom.

– Mindenhol fiatalok veszik körül, akik nyilván nem Cecil néninek szólítják.
– Szögezzük le: néni a piacon van. Szeretem a fiatalokat, és remélem, ők is engem. Nyitott vagyok irántuk. Ha látom, hogy feszélyezettek, megteszem az első lépést és máris könnyebben megy a társalgás. Családunkban az unokák viszik a prímet. Öcsémnek és férjemnek is kettő van. Mostanában a munkáim miatt kevesebbet tudok velük foglalkozni.
– Szokott nekik mesélni a régi időkről?

– Inkább az jellemző rám, hogy magamat veszem körül a múlttal. Rengeteg fényképem van, most digitalizálom őket. Az ágyam fölött apró keretekben családi fotók vigyáznak rám. Sajnos az apai nagyszüleimet nem ismertem, mert születésem előtt elmentek. Esztergályos János nagyapám tizenhat évig volt Pécsett képviselő és szerkesztő is. Édesanyám anyukáját ismertem, kilencvenhárom esztendős korában halt meg. De élhetett volna százötven évig is, ha a szervezete nem adja fel a szolgálatot.

– Közel álltak-állnak önhöz a családtagjai?
– Nagyon. Az uram huszonnyolc éve kérlel, hogy szakadjak már el végre az Esztergályos famíliától és éljük a saját életünket. Hiába, nem megy. Ahová születtem, azt nem tudom háttérbe szorítani. Túl erős a kötelék.

– Gondolom, mindannyiuk számára nagy öröm volt a kitüntetése…
– Igazolva érezték magukat, mert mindig mondogatták, eljön az idő, amikor díjak hullanak rám. Mi az a pár évtized, ami közben eltelt?

– Mivel jár a kiváló művész cím?
– Egyszeri pénzjutalommal. Jókor jött, mert nyakig benne vagyok a hitelcsapdában. Hajdanán az érdemes művész elismerés háromszázalékos adókedvezménnyel is járt. A kitüntetést egy szombati napon vettem át, az adókedvezményt pedig a rá következő hétfőn eltörölték. Megmaradt az ingyenes orvosi kezelés a Kútvölgyi kórházban és térítésmentes temetés a Farkasréti temetőben, csakhogy 1989-ben ezeket is megszüntették. Szerencsére a nyugdíjalapot kiegészítő összeg életem végéig megillet.

– És ki fogja eltemetni?
– Én. Kilenc évvel ezelőtt mindent elintéztem. Egy budapesti templom urnasorán megváltottam a kazettám helyét és előre kifizettem a temetésem költségeit is. Bárhol, bármikor ér a vég, nem lesz gond velem…