Akaraterőből meseíró

Nem volt mindig ilyen. Agyvérzéssel született, amit észre se vettek, csak egyévesen tűnt fel: „tunya, alig mozog”. 34 éve ennek, de Erika a születésnapi tortára – ha telik rá – a 23-as számot teszi, mert ő annyi idős, amennyinek érzi magát.

Képzeljék, ez a lány már másfél évesen, ha rosszul artikulálva is, de folyékonyan beszélt. Az idegrendszere sérült volt, de értette, ha az anyja kérdezte: „Miért engem ver az Isten egy ilyennel?” Apja, aki Erika helyett a bort ölelte, feddte is eleget: „Tudnál te menni, ha akarnál, csak lusta vagy.” Akarta, próbálgatta a leányka, de kevés sikerrel. Négyévesen még úgy-ahogy járt, a gyerekek nevették, csúfolták érte. Az idősek sajnálták, persze. Nem halogathatták tovább a műtétet. Csípőin igazítottak, hogy ettől jobb lesz. Na hiszen! A fájdalma csak erősödött. Azért az állapota tényleg javult: végre elkerült otthonról.

A mozgásjavító intézetben jó volt neki: huszonketten éltek két, egymásba nyíló szobában. Mit tanult meg először? Igaza csak az erősnek lehet. Ötévesen verték be először az orrát, aztán még többször, mire okult belőle: erősítse a karját, védje magát. A tanárai? Kedvelték, mert okos, szorgalmas lányka volt. Szerette, ha dicsérték, de azt még jobban, hogy esténként meséltek. Nem is cserélt volna senkivel, a mese olyan, mint a zene, enyhül a fájdalom, erőt ad a folytatáshoz. Még az otthoni hétvége is kibírható tőle. Erika rájött, míg könyv van a kezében, békén hagyják, csak az apja biztatja: „Olvass, tanulj, úgyse viszed semmire!”

Pályát nem a leányka választott. Ment oda, ahol tanult s lakhatott. Nőtt, már lázadt minden, mindenki ellen, s kötekedett. Bottal is csak vánszorgott, a csípője fájt, hogy ordított tőle, azon már nem segített, csak a vörösbor, később már az se. Pedig szorgosan műtögették, s amikor tizenharmadszor feküdt a kés alá, úgy döntött, hogy utoljára. Ez 1997-ben történt. Szétfűrészelték a combcsontjait, vágtak belőle, pótolták mással, hogy na, kislány, a botnak, fájdalomnak búcsút inthetsz.

Hát nem, s nem segített azon rehabilitáció, sem más praktika. Erika örökre kerekes székbe kényszerült. És a lány sokáig sírt. De nincs könny, ami el nem fogy, s hogy felejtsen, tanult: angolul, franciául, majd beiratkozott a buddhista főiskolára, a Testnevelési Egyetemre, majd multimédia-fejlesztő szakmát szerzett. És meséket is írt. Az elsőt Mester Boginak, egy óvodás kislánynak köszönheti. Ő kérte, hogy Erika, mesélj. És a lány mesélt neki, majd a meséket írásban is elküldte. A főhős Bogi lett és Fruzsi, a bátor nyúl, aki akár a fővadász kertjében is eszik, meg Stefánia, a rózsaszín elefánt, és Frigyes, a gitárművész béka. Tetszett a mese Boginak, s másnak is. Híre ment, él egy lány, aki rendelésre mesét ír. Erika vállalkozó lett, saját honlappal. Jönnek a rendelések: írjon mesét a mosógépről, a babfőzelékről, írjon csak úgy. Túl a 130. mesén, úgy döntött, könyvet ír. Bojtor Verabella illusztrálta is. Csak a könyvkiadó fél, nem kockáztatna, lehet könyv, de félmilliót kér előre. Hatalmas pénz az! A lánynak jó, ha albérletre, rezsire, ételre futja. Erikát egyszer mutatták a tévében. Az jó volt, remek, még új megrendelést is hozott. És az anyját is hozta, aki pénzt kért, az eddigi gondoskodásért, szeretetért. A mesénk eddig tartott volna, a többit Erika s az élet írja tovább.

Aki nem hiszi, a www.ercsimese.hu oldalon járjon utána!