Léner Péter: Itt a győztest is megverik

– Könyvében szellemesen azt írja, hogy – a bálnazsíron túl – az átlagosnál lényegesen nagyobb állóképességre van szüksége egy direktornak. Ilyen kemény pálya lenne?!
– Papp Laci jellemezte úgy az ökölvívást, hogy az egy olyan sport, ahol a győztest is megverik. Igen, a színigazgató is olyan mesterség, ahol a sikerest is többször bántják, megalázzák, néha bizony kiütik. Engem is jó néhányszor kirúgtak öt évtized alatt ilyen-olyan indokokkal. Ezt a pályát nem lehet megtanulni – ezt csak tanulni kell.

– Már ha nem megy el az ember kedve végképp az egésztől…
– Kezdetben sérülékenyebb, lelkizősebb voltam, aztán hozzáedződött az idegrendszerem a pályámhoz – mint a terepszínűvé lett állatok a természethez. A német drámaíró-rendező Bertolt Brechttől egyszer megkérdezték, mire készül: a következő tévedésemre, válaszolta. Itt sem lehet mindig igaza az embernek, de szigorúan le kell vonni a tanulságokat, különben képtelenek volnánk a folytatásra. Meg kell érteni, miben és miért tévedtünk, hogy legközelebb más hibákat kövessünk el.

– Honnan gyökerezik ez az elszántság önben?
– Egy középosztálybeli polgári családba születtem, ahol a kultúra része volt a mindennapjainknak. Apám jelentékeny könyvtárral bírt, színházba, operába jártak, neves művészemberek társaságát élvezhették. Valahol innen eredeztethető a színház iránti rajongásom. A háború után egyszer az anyámmal sétáltunk, és összefutottunk Ajtay Andorral. A színész-rendező kedvesen érdeklődött, minek készül a gyerek. Színésznek, vágtam rá. Ekkor az anyámhoz fordult: beszélje le! Nem sikerült, én nekifutottam. Sztankay Istvánnal együtt jártunk gimnáziumba, jó barátokként együtt jelentkeztünk a színművészeti főiskolára. A vizsga előtt ültünk a Margit híd pesti hídfőjénél egy padon és egymásnak szavaltunk. Akkor és ott átfutott rajtam: ha Sztankay így mond verset, nekem nincs helyem ezen a pályán! De azért rendkívül meghatódtam, ahogy a felvételin Ady Finita című versét mondtam. Básti Lajos csak ingatta a fejét, magához intett és azt tanácsolta, jöjjek vissza a következő évben – rendező szakra. Így lett, kétezer jelentkezőből választottak ki hetünket.

– A színházi családfáját úgy rajzolta meg, hogy azon Egri István a nagyapja, Marton Endre az apja és Kazimir Károly a bátyja – könyvét is az emléküknek ajánlotta. Menjünk sorban, melyikük miért kulcsszereplő az életében!
– Egri fiatal, tehetséges színész volt, Ódry Árpád tanítványa, akit az első zsidótörvény penderített ki a Vígszínházból. Polgári családok segítették, köztük a szüleim is. Amikor a háború végén hazatért Auschwitzból, a barátságot „megörököltem”, őt kerestem minden örömömmel, bajommal. Évekkel később, amikor az öngyilkossági kísérlete után életben maradt, bementem hozzá a Kútvölgyi Kórház zárt osztályára. Mozdulatlanul feküdt és csak annyit mondott: nem sikerült. Két nap múlva a zuhanyzóban meghalt.

Marton Endre az osztályfőnököm volt a főiskolán, tőle tanultam mindent a rendezésről. Kedvelt, de tudom: féltett és alkatilag nem nézte ki belőlem, hogy átúszom az óceánt. Hatvankét évesen az utcán halt meg, szétrobbant az aortája. Temetésén orkánerejű szél támadt, a koporsó melletti kandelábereket rázta a vihar. Szabó Magda mellett álltam, odahajolt hozzám és azt súgta: haragszik az Isten.

Több svédcsavar után kerültem a Tháliába, amelyet Kazimir Károly igazgatott. Kevésnek találta, ha valaki „csak” rendező, egész napomat a színházban kellett töltenem és mindenben részt vennem. Tudatosan, de észrevétlenül formált vezetővé. Úgy harmincéves lehettem, amikor egyszer váratlanul, az irodájából kifelé menet utánam szólt: te jó igazgató leszel. Nem értettem, de nem is érdekelt különösebben. Én akkoriban az igazgatást művészetidegen káderpozíciónak véltem.

– Valami mégis megváltozott önben, ha baráti győzködésre ugyan, de évek múlva vállalta a nyíregyházi, majd a József Attila Színház vezetését!
– Nem szeretek panaszkodni, ha lehet, kerülöm a ború minden formáját. Ragaszkodom a mosolyhoz, a szép nők, a tehetséges fiatalok és a nagy mesterek társaságához. Amikor másutt nem találtam meg mindezt, kénytelen voltam ezt az inspiráló légkört megteremteni magamnak. Ezért lettem mégis igazgató. De előtte szépen végigmásztam a szamárlétrát, és a tetejére érve megtanultam elhelyezkedni a színházban: benne, de kívülről.

– Ezt muszáj megmagyaráznia!
– Én vezetőként is mindig be tudtam menni a színház büféjébe és zavar nélkül leülhettem a színészek közé beszélgetni. De csak rövid időre! Mert bármilyen jólesett ott lenni, hamar felálltam és elmentem – tiszteltem és hagytam őket, éljenek egymás közt.

– Sosem perelt a sorssal, sosem akarta újramondani Ady Finitáját? Nem vágyott kívülállás helyett a színészek közé tartozni?
– Nem. A színész nemcsak a közönség, de az én érdeklődésem célpontja is: fürkészem, próbálom érteni őket. Sokfélének tűnnek, ám mulatságosan egyformák is. Jean Vilar francia színész-direktor mondta: szeretnem kell azokat a színészeket, akiket rendezek, vezetek. Ez nem mindig könnyű. Mivel hipochonder is vagyok és a környezetemben sok a kiváló orvos, azt is „küldetésemnek” tekintem, hogy a társulatot, a rokonságot, a szomszédokat összehozzam a megfelelő doktorral és kórházzal…

– Irigylem a derűjét! Pedig mesélhetne sértődötten akár arról is, hogyan nyeli le a politika sorra a színházakat, vagy arról, miként ösztönözték távozásra nemrég a József Attila Színház éléről. Nincs önben tüske?
– A nagyon okos Ádám Ottó azt mondta: ez egy irracionális pálya. Ezt vállaltam, rózsástól és tüskéstől. A színházcsinálás ettől titokzatos, félelmetes és élvezetes. Ha már a derű szóba került, hadd osszam meg az egyik színdarabválasztó elvemet: egy olyan országban, amely ennyi kudarcot és tragédiát hordoz, megnő a humor szerepe. Elviselhetőbbé és talán kicsit jobbá teszi az életet, a szégyent is könnyebb túlélni. És mi vígjátékban erősek vagyunk, Kisfaludy Károllyal, Szigligeti Edével, Csiky Gergellyel. A XX. századi vígjáték csúcsán pedig Molnár Ferenc trónol. Ha választhatnék, hogy a túlvilágon melyik magyar íróval találkozhassak, Ady után Molnárt kérném.

– A művészemberek, a sajátságos életmódjuk, időbeosztásuk miatt, időskorukra gyakran magukra maradnak, nem ritka az öngyilkosság sem köztük. Ön milyen áldozatok árán őrizte meg a családját?
– Én mindig egy álcázott polgár voltam a színházban, nem művész. A feleségem nélkül belehaltam volna mindebbe. Ő vitte a hátán a családunkat, mikor például Nyíregyházára mentem igazgatónak – a fiam akkor épp elemibe ment, és érettségizett, mikor hazajöttem. Óhatatlanul lemaradtam a gyerekeim életében sok mindenről – az unokáméról már nem szeretnék!

– A fia, András sorsa már eldőlt: követte önt a pályán, színész-rendezőként elismerik. Az unokájának mit tanácsol majd?
– Könyörgöm, ne!