Rabszolgasorsban Budapesttől néhány kilométerre

Gubica Paula ötvenéves volt, amikor élete alapjaiban omlott össze. Férje lelépett egy másik nővel, két gyereke kirepült, a kisebbik lány épp Amerikába készült, a nagyobbik sem törődött vele. Megpróbálta eldobni az életét. A Lipótra került, zárt osztályra, ahol rengeteg gyógyszert kapott. Amikor hazaengedték, csak az üres lakást találta. Teljesen kipakolták, még az ágyat is elvitték, a földön aludt. Azt ette, amit talált. Vagy leginkább semmit. Csaknem egy évet vegetált így, többnyire a négy fal között töltve mindennapjait.

Egyik nap ismeretlenek becsöngettek hozzá, hogy elviszik. Tudták, hogy egyedül él. Mondták: menjen velük, kap helyet, békét és nyugalmat, lesz mit ennie. Beült a kocsiba és ment.

Attól a naptól fogva hajnaltól éjjel 11-ig dolgoztatták egy Budapesttől néhány kilométerre lévő településen. Nyolc gyerek gondját kellett viselnie, mosni, bevásárolni, takarítani, egyedül. Közben egy kazánházban lakott, körülötte folyamatosan egerek mászkáltak. Lavórban, hideg vízzel mosakodott.

Paula szerint ez volt a család – az anya és az öt felnőtt gyerek – „főhadiszállása”, de mindegyiküknek saját háza, jobban mondva palotája volt, ahová bármikor bármelyikük ugraszthatta az asszonyt, ha épp vasalni vagy takarítani kellett. A nagy házban születtek mindig az újabb tervek: az autólopás, betörés, páncélszekrény-feltörés és más bűncselekmények. A lopott autók rendre a kertben kötöttek ki, ahol apró alkatrészekre bontották őket. Megszokott volt, hogy összeszedtek embereket, akiknek a nevében aztán vásároltak, pénzt vettek fel, majd az első csekk befizetése után az adóson maradt minden. Volt olyan is, aki helyettük ülte le a büntetést. Dolgozott nekik még egy idősebb meg egy fiatalabb férfi is, őket még folyamatosan verték is.

„Féltem, rengeteg kard meg tőr volt a házban. Volt, akit a kocsihoz láncolva húztak végig az úton, majd összevissza verték. Engem egyszer vittek el kocsikázni, egy lopott autóval. Totálkárosra törték, én kirepültem az ablakon, eltört a bokám, a vállam pedig teljesen becsúszott a nyakamhoz, nem vittek persze orvoshoz, ez már örökre meg is marad. Az utcában mindenki mondta: Paula, neked innen el kell menned, de én nem tudtam, hova, és féltem is. Azt viszont a zöldségesnek, boltosnak is jeleztem: ha hosszabb ideig nem jövök, az azt jelenti, baj van” – mesél az asszony.

Aki végül itt is összeomlott. „Látták, hogy megváltoztam, nem ettem, fogytam, magamba zárkóztam, egyre furcsábban viselkedtem. Mondták: begolyóztam. Elvittek az orvoshoz, aki innen a klinikára utalt, így kerültem végre el tőlük. Itt még rendszeresen fenyegettek is, tudják, hogy nagyon sokat tudok…”

Paula dependens személyiségzavarban szenved, magatartását alapvetően a másoktól való függés jellemzi. Vizsgálták pszichológusok, ők is úgy vélik, nincs ok kételkedni elképesztő történetének valóságtartalmában.

Paula ma újra párkapcsolatban él, élettársa megkérte már a kezét, de gyűrűre egyelőre nem futja. Egykori „gazdái” ellen végül nem tett feljelentést. Nem is zaklatják már.
Talán találtak helyette mást.