Alföldi Róbert: Imádnak vagy utálnak

Persze igaza lehet: ennél a darabok fontosabbak. Ám én besétálok a saját csapdámba, és amint meglátom, gyónni kezdek a mulasztásaimról. Ő pedig dühös lesz rám. Pedig ő tehet mindenről, hiszen csodálom. Mert megteszi azt, amit mi, többiek nem: bármi áron bátor.

– A mi olvasóink többnyire vidékiek, akik ritkán jutnak el fővárosi előadásokra. A jobboldali média túlsúlyának köszönhetően viszont lépten-nyomon azt hallhatják-olvashatják, hogy Alföldi Róbert Nemzeti Színháza nem volt igazi nemzeti színház. De hamarosan jön majd valaki, aki igazit csinál. Ön szerint milyen egy igazi nemzeti színház?
– Mindenképpen valamiféle nemzeti szuverenitást jelentett eredetileg. Hogy magyarul lehessen játszani. A magyar identitás jelképe volt. Szerintem ez a romantikus nemzetmegmaradás szimbólum, amit jelentett évszázadokon keresztül, mára megszűnt, mert megváltozott a társadalmi környezet. Demokráciában élünk, tehát valami harcos hadállásnak tekinteni hazug dolog, és arra alkalmas, hogy végletes érzelmeket korbácsoljon fel. Az persze egy kérdés, egy ilyen intézmény vezetője milyen választ talál arra, hogy mi a nemzeti színház. Mélyen hiszem, hogy van elég problémája és elég tisztázatlan kérdése ennek az országnak, és a Nemzeti Színháznak kell annak a helynek lenni, amely ezeket a fájdalmakat, történelmi gócpontokat, társadalmi problémákat boncolja. Nem válaszol, hanem megmutatja azokat a nézőknek az előadásokon keresztül, azért, hogy a társadalom végre szembesüljön önmagával. Ez a szembesülés egyáltalán nem biztos, hogy negatívum. Azt jelenti, vállaljuk, hogy kik vagyunk. Hiszen ha végignézünk a magyar történelmen, vannak kérdéses pontok a viselkedésünkben. Aki gyereket nevel, az sem néz el mindent, hanem megpróbálja elmagyarázni neki, ha hibázott, hogy okuljon belőle. Én éppen ebben látom a társadalom legnagyobb rákfenéjét, hogy nem vagyunk hajlandóak szembenézni magunkkal, vállalni magunkat minden bűnünkkel, hibánkkal, fájdalmunkkal, sértődöttségünkkel együtt.

– Ön végletes érzelmeket csalogat elő az emberekből. Sokan bálványozzák, de sokan támadják is. Például amiatt, hogy egyesek szerint a meztelenség és a nemiség túl nagy hangsúlyt kapott a rendezéseiben.
– De hát ez nem igaz! Harminc rendezésből talán háromban volt nagyobb hangsúly rajta.

– Például a Lüzisztraté falloszos plakátja sokaknál kiverte a biztosítékot.
– Hogy jön az ide? Az Horvátországban volt! Mi köze annak a Nemzetihez?

– Az, hogy az ön rendezői ízlésével hozták összefüggésbe.
– Ugyanazt csinálja most, mint a jobboldali sajtó: csúsztat. Hiszen a Lüzisztraté arról szól, hogy a nők megtagadják a nemi életet a férfiaktól, azért, hogy hagyják abba a háborút – ezt azért nem árt elmondani hozzá. Csak jelzem, hogy fél éve fejeztem be a második munkámat abban a színházban, és 2014-ben újra dolgozom ugyanott.

– Másik oldalról viszont bálványozzák, hihetetlen szimpátia veszi körül. Én csak arra vagyok kíváncsi, hogyan érintik ezek a végletes, intenzív reakciók.
– Sehogy. Mindig is így volt: vagy utáltak, vagy imádtak. Azt mondja Bertolt Brecht: mindegy, hogy milyen, csak legyen valamilyen. És ez így is van.

– Az az öt év, amit a neve fémjelez a Nemzetiben, sokak szerint minden idők legsikeresebb öt éve volt. Időnként lefagytak a jegyárusító szerverek, annyian akartak jegyet venni.
– Nem az én dolgom, hogy ezt megítéljem. A színháztörténet majd minősíti. Talán még a halálom előtt. Az tény, hogy nagyon fontos szellemi műhely lett. De ami ennél is fontosabb, hogy a fiatalok körében, akikről azt szoktuk mondani, hogy nem érdekli őket a magas kultúra, ez lett az egyik legnépszerűbb kulturális intézmény. A nézőink körülbelül egyharmada 24 év alatti. Az negyvenezer fiatal. És őket nem mi szervezzük busszal, hanem maguktól jönnek, ugyanúgy, ahogy moziba vagy diszkóba mennek. Olyan réteg tekint most rajongással a színházra, amelyet az elmúlt évtizedekben nem sikerült behozni. Ha más nem marad meg az öt év után, csak ez, már megérte.

– Sok pihenésre nem lesz ideje a nyáron, mert augusztus 17-én, a Szegedi Szabadtéri Játékokon újra színpadra kerül Szörényi Levente–Bródy János nemzeti klasszikussá vált rockoperája, az István, a király, az ön rendezésében, háromszáz szereplővel és élőben a MÁV Szimfonikusokkal. István szerepében Feke Pál, Koppányt Stohl András alakítja, mellettük Blaskó Péter, Novák Péter, Tompos Kátya és Udvaros Dorottya is fellép a darabban, valamint Varga Miklós és Nagy Feró is. A budapestiek a Papp László Budapest Sportarénában láthatják majd az előadást, augusztus 30-án és 31-én. Ahogy harminc éve, a királydombi ősbemutató idején aktuá¬lis volt a darab üzenete, az új feldolgozás szintén párhuzamot von majd a jelen történéseivel?
– Bármilyen darabbal dolgozom, nekem az a fontos, hogy valamelyest kortárs színházat csináljak. Nem az a lényeg, hogy a szereplők ne korhű ruhákban legyenek, hanem hogy a darab a konfliktusokat egy ma élő ember szemszögéből próbálja vizsgálni, illetve hogy találjon benne olyan problémákat, kérdéseket, amelyekről azt lehet gondolni, hogy a néző is megtalálja benne a saját élete konfliktusait. Azt szoktam mondani félig viccesen, hogy az István, a király arról szól, hogy az ország egyet akar nagyon erősen, ezért két részre szakad, és az egyik fele megöli a másikat. Ennél aktualizálni sem kell jobban, hiszen pontosan ezt lehet tapasztalni most is. Nincs a világon még egy olyan ország, ahol külön van jobb- és baloldali színházszövetség. Nincs még egy olyan ország, ahol a művészek politikai irányzatok mentén fogalmazzák meg önmagukat, és politikai irányzatok mentén derül ki valakiről, hogy jó vagy rossz művész.

– Mint a szocializmusban, megint politikai üzenetté válik minden?
– Az ötvenes évekkel van az embernek déjà vu érzése. Amikor a Magyar Művészeti Akadémia elnöke azt mondja, hogy a nemzet megmaradása szempontjából a középszerű művek sokkal fontosabbak, mint az igazán nagy művek, akkor azt gondolom, ebben az országban nem lehet kultúráról beszélni. És ahelyett, hogy ezt a mondatot az összes értelmiségi, akár jobboldali, akár baloldali szavazó, összefogva kikérte volna magának, kussolás van. Az összes volt szocialista ország színházi szakmája, akár a lengyelek, akár a csehek, akár a románok, ha bárhol ilyenfajta ízlésterror és ideológiai terror akarta volna felütni a fejét, összefogtak volna. Mint ahogy volt is rá példa az említett országokban. Mi nem fogunk össze, hanem abban bízunk, hogy Alföldi majd elviszi a balhét, bennünket pedig békén hagynak. Itt mindegy, hányan járnak egy színházba, lásd Dörner György és az Új Színház. A Főpolgármesteri Hivatal majd hamis számadatokkal legitimálja a működését, és az marad a legjobban dotált fővárosi színház továbbra is. A magyar értelmiség pedig kussol. Ezt úgy hívják, hogy gyávaság.

– Önnel személyesen mi változott az öt év alatt?
– Felnőttem. Felnőttebb és okosabb lettem, nyugodtabb is.

– Valamit csinálna másképp?
– Biztosan lennének bizonyos pontok, amelyeket nem ugyanúgy csinálnék. Mondjuk a román nemzeti ünnepen a politikai egyeztetést ma már nyilvánosságra hoznám. De a lényegét tekintve nem csinálnám másképp. Sőt még bátrabban és még egyértelműbben tennék mindent. Még kevésbé foglalkozva azzal, hogy bizonyos buta emberek miket ordítanak.