Csak egy tánc volt

Ültünk már így: szorosan egymás mellett, magunkra nyugalmat erőltetve, de a reánk váró izgalmaktól gombóccal a torokban. Katóka nénit lestük. Fiúk, ami eddig volt, az semmi, több van bennetek, kezdte az osztályfőnöknőnk. Az emlékek már halványulnak, de ez máig seb: hetedikes, már mutáló hangú kamasztól az Ég a város, ég a ház is kánon, amivel az iskolai ünnepségek színvonalát emeltük, már bravúrnak számított. Az idén táncolni fogunk, de nem ezekre a mai, őrült zenékre, hanem keringőzni, jövendölte. A ke¬ringő, tette hozzá, csupa elegancia és sikk. Akkor mögüle, takarásból, váratlanul előlépett egy apró emberke, bizonyos Rudi. Mostantól őt lessük, őrá figyeljünk, szólt az ukáz.

És figyeltük, minden mozdulatát lestük. Ahogy a tornateremben az eddig a svédszekrény mögött szerénykedő, talán sosem használt zongorához ült. Hamisan szólt, mert rosszul hangolták, de Rudi vállat rántott, nem ezen múlik majd a siker. Cseppet sem elegánsan rágyújtott, és játszani kezdett. Még hajladozott is hozzá, mint búza a szélben. Na, ez lenne az a zene, mondta pár perc múlva. Sietve helyet cseréltek, Katóka néni ült a zongorához, Rudi mester pedig párokra rendezte az osztályt, hogy sokáig csak ezt halljuk: lépés és zár, fordul, lépés, zár. Állj, nem jó, kiabálta. Gumitalpú cipőben ez nem fog sikerülni.

Te, te és te, mutatott néhány pattanásos arcú laklira, vegyétek le a cipőket, a zokni jobban csúszik. Hanem néhány percnyi igyekezet után, orrát fel s alá tornáztatva rájött, rutinja ellenére most hibázott. Mégis jobb lesz, ha visszaveszitek a cipőt, helyesbített. Még kétszer jött el Rudi. Időnként bátorítólag a fülekbe súgott, hogy ne legyél mulya, a táncterem az egyik hely, ahol tűrik az ölelkezést. (A másik ilyen helyről sajnos hallgatott.) Milyen volt az előadás? Csillogó, sikkes! Ezen alig rontott valamit, hogy hirtelen nőttünk, a fehér ing kézközépig ért, s kicsúszott a nadrágból, aminek a szára viszont a bokánkat verdeste. Ügyesek lehettünk, mert többet nevettek rajtunk, mint a parodistán, pedig ő is igyekezett. Az első taps után, sikereim csúcsán fejezem be, engem többet tánciskolában nem látnak, döntöttem el akkor. Most mégis itt vagyok. Mentségemre szóljon, nem magamtól jöttem, küldtek.

Barátkozom a hellyel, az Oktogon Tánciskolával, az Aradi utca elején. Hat terem, 36 oktató. Ez való nekem, nem gyáván, erőtlenül megbújni, teszem fel egy magántánctanárnál.

– Mire gondol pontosan? – kérdik a recepciónál.
– Táncra! – felelem megütközve, hogy lehet ilyet kérdezni.
– Jó, jó! De salsa? Vagy legyen inkább latin? Netán standard tánc? – erősködnek.

– Mindből egy kicsit – felelem. Le, a „Társas terem” felé küldenek, Damjanovich Mártihoz. Ő hároméves kora óta táncol. Nagy tehetségnek tartották, igyekezett is, de a partnerekkel nem volt szerencséje: a fiúnak focizni támadt kedve, másba szerelmesedett bele, vizsgaidőszaka volt, netán behívták katonának. Márti mire új partnerével összeszokott, kezdhette elölről. Bajnok így nem lesz, látta be, ezért látszerésznek tanult, s táncot is tanít, sosem apadó lelkesedéssel, úgy húsz éve. Nincs olyan ember, akit az alapokra ne sikerülne megtanítania, vallja. Nem lesz belőle Travolta, de nem is ez a cél.

Szeressen mozogni, táncolni. Kerüljön bárhová, ne szabadkozzon, hogy bocsánat, a táncot kihagynám. Illetve egy kivétel azért volt eddig, egy 90 éves férfi jött hozzá. Nem halhatok meg úgy, hogy nem tudok táncolni, döntött. Megadta a módját, elegáns volt mindig. Szorgalma, szuflája se hiányzott, de annyi rossz beidegződéssel érkezett, amin változtatni már nem lehetett. Végül elmaradt. Én, még innen a kilencvenen, talán nem vagyok teljesen reménytelen, reménykedem.

Kedd este van, harmincan lehetünk. Ülünk, frakkhoz, nagyestélyihez, ami amúgy társasági tánchoz dukálna, nem ragaszodnak, csak váltócipőhöz. Hoztunk is, ezen ne múljék. Aztán találós kérdés jön, mit hallunk, mi ez a zene? El se tudom képzelni. Angol keringő, hallom. Illene ismernem: a lányom szalagavató bálján szólt. Katát illőn táncba vittem. Aggódva szólt: apa, tudsz keringőzni? Persze, apa mindent tud, nyugtattam. Kiderült, ezek közé a keringő nem tartozik. Apa, ne égess, kért akkor Kata. Most büszke lenne, ahogy a teremben, a partnertől külön, a tükör előtt, magamnak is mondogatva: elöl, oldal, zár, hátul, sarok fent, sarok lent, egy, két, három, sarok lent, sarok fent és fordul, próbálgatok.

Ugyanez partnerrel már babrás. Már csacsacsa szól: kilép oldalt, jobbra a súly, előre és kilép, és súly hátra, nem pipál a láb, lép és zár. Így elmondva egyszerű ez, mint a rúdugrás, míg az ember a nekifutó végén nem áll. Hiába tudom, hogy standard táncnál a láb párhuzamos, latin táncoknál tíz óra tíz percnél áll, a lábam késik vagy siet. Már Mártit hallom, hogy mindenki tud járni, csak ha tánciskolába jön, ezt elfelejti. Ez nyilván nem nekem szól, gondolom. Talán Gyulára érvényes, aki rosszul hall vagy koordinációs zavara van. Vagy Jenőre, aki rejtett balkezes. De nincs idő elmélkedni: ott tartunk, hogy bal láb hátra, vissza, zár, oldalt, zár, lassú, gyors, lassú. A szívem ujjong, még ilyet, tangózni is tudok! Ha ez kívülről másképp is látszik. A szambát elbliccelem, erőt gyűjtök, de a rocknál Damjanovich Márti elé állok, hogy: szabad? Nekem ugyan súghatja, hogy hátra, vissza, pont és lép. Le a konvenciókkal! Cifrázva új színt viszek a táncba, ő mint sakkmester a szimultánon, néz, hogy került oda báb, illetve láb, ahol nem is lehetne. Aztán már nem néz, csak igazodik. Forog velünk a terem. Másfél óráig nincs stressz, nincs semmi, csak tánc, boldog és önfeledt. Miért is nincs mindig kedd este?