Horvát János: Havannai emberünk

Ilyesmik történtek 1964-ben. Arról persze szó sem esett, hogy véget ért a magyar tévé mindenkit képernyőhöz szögező vetélkedője, az első Riporter kerestetik. A nyertes Horvát János lett, aki az akkori Rádióújság szerint egy „alacsony, barna hajú, kissé szeplős fiatalember, és aki másfél évvel azelőtt a Ki mit tud?-ban mindenáron riportokat akart készíteni, de akkor sehogy sem sikerült számára versenytársakat találni…”.

– Hogy volt azzal a Ki mit tud?-dal?
– Abban az évben érettségiztem a Bolyaiban. Hirtelen mindenfélébe belekezdtem: egyetemre jelentkeztem, a Hanságba építőtáborba, s közben megpróbáltam a Ki mit tud?-ot is. Szavalni kellett, majd kértek egy szabadon választott produkciót. Erre javasoltam, hogy riportokat csinálnék, de az ötlet nem nagyon tetszett: még hogy riportokat, hát csak nem gondolja, hogy újságíró lehet? Aztán később mégiscsak megfogant valakinek a fejében az ötlet – ha nem tévedek, Karácsondi Miklós szerkesztőé az érdem –, és megrendezték az első Riporter kerestetiket, amit alacsony, barna hajú, kissé szeplős fiatalemberként volt szerencsém megnyerni.

Horvát Jánost mostanában ritkán látni a képernyőn. Elmúlt az a világ és az a tévé is, amit szeretett. „Azt mondta egyszer az egyik tanítványom, hogy baromi érdekes, amit mondok, csak éppen semmi haszna. Mert ma az kell, hogy a riporter szép legyen, huszonnégy órát talpaljon, és mindenre azonnal tudjon valami felületes választ adni. És ha így tesz, akkor egy év alatt többet lesz a képernyőn, mint én egész pályafutásom alatt.”

Ahogy annak lennie kell: Horvát János ma már szócikk a lexikonokban. Amiből minden kiderül: hogy tévézett vagy ötven éven át, hogy az ország egyik legjobb „ku¬ba¬nológusa”, mi több: 2006–2010 között ő volt a mi „havannai emberünk”, vagyis Magyarország kubai nagykövete. Ám a „h” nélküli Horvát famíliáról nem sokat lehet olvasni.

– Ráadásul a nagypapa még h-val volt Horváth. Szőnyeggyára üzemelt a Lomb utcában meg Békésszentandráson. Itt, Pesten géppel, Békésszentandráson kézzel készült a perzsa. És volt egy nagy raktára a Visegrádi–Gogol utca sarkán, ahová, ahogy az akkoriban szokás volt, az úri népek a nyáron felszedett szőnyegeiket bevitték, hogy aztán ősszel kitisztítva, karbantartva kerüljenek vissza a lakásokba. A fiát, vagyis a papámat gyárosnak nevelte, ezért előbb udvari segédmunkásnak vette fel, aztán lépésről lépésre engedte feljebb jutni. Végül mérnök lett, s már ő vitte a gyárat, amikor 1948-ban államosították az üzemet. Elvették a gyári lakásunkat is, helyette kaptunk egy kisebbet az Ipoly mozi házában. Két évvel később leszerelték a gyárat, elvittek mindent Tatára, azonban a gépeket nem tudták beindítani. Ezért aztán a papámat is elvitték.

– Ahogy kell: jött a fekete autó?
– Szó szerint. Tatára internálták, egy hónapban csak egyszer jöhetett haza, de a gépek mentek.

– És a mama?
– A mama sajnálatos módon úrinő volt, de ebből akkoriban nem lehetett megélni… Így hát röntgenasszisztens lett, s éltük a szocializmust építők vidám életét. Vagyis nekem is be kellett szállnom a családfenntartásba. Még általánosba jártam, amikor ’57-ben szinkronizálták a Nyomorultak című filmet, amelyben Jean Gabin játszotta a főszerepet. Én pedig egy hős kis párizsi csibész, Gavroche hangja lettem. Mit mondjak, nagyszerűen alakítottam, és már el is képzeltem magam a nagy pesti színpadokon, amikor egy csapásra véget ért a karrierem a mutálással.

– Merre tovább az érettségi után?
– Ahogy mondtam, felvételiztem az egyetemre. Ez délelőtt volt, s délután vonatra ültem, hogy le ne maradjak a Hanság lecsapolásáról… Akkoriban még az járta, hogy a természetet le kell igázni és munkába kell fogni; bocs, Hanság… Szóval, ülök a vonaton, mellettem egy pasi az Esti Hírlapot olvassa. Belelestem. Ott tartott, hogy ma délelőtt felvételi volt az ELTE-n, és egy diák történelem–angol szakra jelentkezett, az angolja ugyan gyenge volt, de a történelem olyan jól sikerült, hogy a bizottság megkönyörült rajta, és pótfelvételire engedte. Elájultam: a cikk rólam szólt! Na, ősszel jövök haza a Hanságból, viszem az egyetemre az Esti Hírlapot, hogy akkor mi van a pótfelvételivel? Kiröhögtek: fiam, inkább tanuljon, és ne higgyen az újságíróknak. Így lettem riporter… De előbb még egy kicsit segédmunkás, aztán visszamentem a gimibe, egyik kedvenc tanáromhoz, aki azt javasolta, hogy hagyjam a csudába az angolt, tanuljak spanyolul, s meglátom, jó lesz. Jó is lett: felvettek az egyetemre. Aztán az is jó lett, hogy miközben még nem volt diplomáciai kapcsolatunk Spanyolországgal, Kubával viszont igen, ezért egy évre oda mehettem ösztöndíjasnak. Ezzel az ösztöndíjjal kezdődött, és néhány évtizeddel később nagykövetté neveztek ki, Havannába.

– Elég kevés újságírót ér ilyen megtiszteltetés. Önnek hogy sikerült?
– Talán a kinevezőimet kellene megkérdeznie… Amúgy 2006-ot írtunk, Castro éppen beteg volt, s az egész világ ideges lett, jön a változás, de vajon milyen? Szerintem friss embert kerestek, akiből hiányzik a diplomáciai rutin, de talán épp ezért képes lesz gyorsabban reagálni a történésekre.

– Amelyek, természetesen elmaradtak… Nem szeretnék hencegni, de a spanyol sem az erősségem… Kubában éppúgy beszélik a spanyolt, mint az anyaországban vagy a latin-amerikai országokban?
– Rengeteg a különbség kiejtésben, hadarásban, szókincsben vagy például abban, hogy a kubaiak bár értik, de nem használják a többes szám második személyt, vagyis hogy ti. Van a mi és van az ők, ebbe tessék beleférni. De a legérdekesebb, hogy jó néhány hétköznapi spanyol szó Kubában óriási disznóságot jelent.

– Ha esetleg hallhatnék néhány példát, természetesen csakis nyelvészetileg…
– Kérem. Itt van a bollo, ami fonott kalácsot jelent Spanyolhonban, de ha azt akarják mondani, hogy add meg nekünk a mindennapi kenyerünket, ugyanezt használják. Magam is hallottam, hogy egy spanyol szakszervezeti vezető egy kubai nagygyűlésen ezt mondta, szavait éktelen röhögés kísérte. Ugyanis a bollóval Kubában a női nemi szervet becézik…

– Sajnos fogy a helyünk, pedig szívesen hallgatnám a kubai nyelv gyöngyszemeit, hátha egyszer még hasznát vehetem e tudásnak… Hogy élnek a kubaiak a forradalom 54. évében?
– Havonta néhány tíz dollárból. 1961 óta jegyrendszer van, viszont nincs tél. Utálják az amerikaiakat, de minden oda köti őket: a 110 voltos áram, a baseball, és persze a vágyaik. Hogy élnek? Vidáman. Öt állami tévécsatorna sugároz, de mintha csak egy lenne. Amerikában már kétmillió kubai él, ők csempésznek műholdas vevőkészüléket az otthon maradottaknak. A kubai nagy titokban felmászik a tetőre, a berendezést elrejti egy víztartályban, s attól kezdve nézi a százféle műholdas spanyol nyelvű adót. Egy idő után a szomszéd megtudja. De nem jelenti fel, ha neki is ad egy elágazást. Aztán megtudja a másik szomszéd, ő is kap egy antennát, aztán a harmadik, majd az egész ház. Viszont mindenki mindig csak azt az egyet nézheti, amit az antenna eredeti tulajdonosa. Ez így nem helyes és nem demokratikus, mondják, és szerkesztőbizottság alakul, amelyik napról napra és óráról órára meghatározza, mit nézzen a ház. Aztán persze valakinek még ez sem jó, bemegy a feljelentés, kijön a rendőrség, leszereli a rendszert, hogy aztán egy hónap múlva valaki kapjon egy másikat, és kezdődjön minden előlröl…

– Mit csinál mostanában az egykorvolt kubai nagykövet?
– Nyugdíjas, teniszezik, egy kicsit pókerezik, néha tanít. Ja, és írt egy könyvet, ami a mostani könyvhétre jelenik meg. Ki fogja találni, melyik országról szól?