Kulka János: Most már csak sírni kell

– Azért írt nyílt levelet, mert sértve érzi magát?
– Dehogy. Pusztán arról van szó, hogy leértünk a gödör aljára. Ennél lejjebb már nem lehet jutni közbeszédben, szóhasználatban, a Nemzeti Színház évek óta tartó gyalázásában. Elérkezettnek láttam az időt, hogy magyar állampolgárként hangot adjak annak az undornak.

– Nem emlékszem arra, hogy korábban is így felemelte volna a hangját…
– A véleményemet mindig elmondtam. Furcsa szembesülni azzal, hogy a mai Magyarországon milyen sokan élnek megfélemlítve, vagy egyszerűen csak azt gondolják, hogy nekik félniük kell. Pedig semmi mástól, csak saját magunktól kell félni, mert lapítunk és szó nélkül tűrünk. Ha egy ismert művész arra kényszerül, hogy bizonyos témában közzétegye a véleményét, azzal másoknak is hitet, erőt tud adni.

– Fel kellene ébrednie az értelmiségnek?
– Az értelmiség régen elvesztette vezető szerepét. Nehéz tetten érni, mikor és hol járattuk le magunkat vagy mit tettünk, amiért így alakult. De ne keverjünk bele senki mást, ezt a levelet Kerényi Imrének szántam és tőle várnék választ is. Vajon mi késztette arra, hogy azt az ominózus mondatot kieressze a száján?

– Miként reagált, amikor először hallotta a miniszterelnöki megbízott „buzizását”?
– Leköptem a laptopomat. Éjszakai internetezés közben jelent meg „előttem” ápolt frizuráját tologatva, hasig kigombolt fehér ingben. Persze magammal szúrtam ki, takaríthattam a monitort. Aztán félretettem az indulataimat és megírtam a levelet. Nem akartam elragadtatni magam, igyekeztem visszafogottan fogalmazni. De nem tűrhetek tovább, hiszen a megszólaló minden határon túl ment, mérhetetlenül ócska és hazug csúsztatásokkal minősítette a Nemzetiben végzett ötéves munkánkat.

– Levelével lavinát indított el: mindkét politikai oldalon megszólaltak, az úgynevezett szakma is hallatta a hangját, Kerényi össztűz alá került, még az „övéi” is elhatárolódtak tőle.
– Valami nagyon nincs rendben Magyarországon, ha valaki elborult elmével és kificamodott ízléssel felelős pozíciót tölthet be. Ott, ahol az értékeket helyén kezelik, ilyen esetben azonnal lemond az érintett és kivonulnak mögüle a támogatói. Ezzel szemben nálunk következmények nélkül lehet dagonyázni a morális ingoványban. Mindent meg kell tenni ellene! Soha nem tudni, mi az a mondat, ami alapján elindulhatnak a változások. Nem szabad elhinni, hogy megváltoztathatatlan világban élünk. Egy mesterségesen felépített, akarnokságon alapuló rendszer – lett légyen kormány – úgy dőlhet össze egy pöccintésre, akár a dominósor.

– Úgy gondolja, hogy most majd bukást hoz a pengeváltás?
– Ideje lenne végre elindulnia valamiféle párbeszédnek az „árok” két szélén álló tábor közt. Még mielőtt végleg rámegy az ország erre. Nem tudom persze, miről lehetne beszélgetni. Kerényi Imrével összehoztak már egy tévéműsorban, elég reménytelen vállalkozás volt. Egy fontos megjegyzés azonban elhangzott tőle, mégpedig az, hogy mivel a nemzeti kultúra jobboldali képviselői nyolc évig nem jutottak lehetőséghez, a balliberális oldal számára hét szűk esztendő következik. A hatalom természetrajza ilyen bestiálisan egyszerű.

– Ezt azóta meg is tapasztaltuk. Kerényi a Nemzeti Színház új igazgatója, Vidnyánszky Attila jelenlétében mondott véleményt, aki akkor és ott csak csóválta a fejét, az ön levele után viszont bocsánatot kért.
– Elvárható gesztus, nincs miért haragudnom rá. Talán kicsit elkésett vele, de legalább megtette, ha nem is feltétlenül önszántából. Ez azonban nem változtat a döntésemen, hogy nem kívánok színpadra lépni nála a Sirályban, melyet a következő évadra tervezett átvinni. A történtek ezt is felülírták. Most legalább ágytól-asztaltól elválunk.

– Vidnyánszky próbálta marasztalni, amikor tárgyaltak a jövőről?
– Nem, egy pillanatig sem. Tudta, hogy elmegyek. Nyolc percig beszélgettünk, békében váltunk el. Minden sokkal egyszerűbb a maga hétköznapi közelségében, mint ahogyan a sajtón keresztül való üzengetéseken át kinéz.

– Azért voltak álmatlan éjszakái?
– Hogy szabadon és önállóan dönthetek a sorsomról, annak minden következményével együtt, az nekem erőt ad a továbbiakhoz. Legfeljebb azért voltak álmatlan éjszakáim, hogy miből fizetem majd ki a számláimat. Gyűlölöm az anyagi kiszolgáltatottságot! De nem szabad megijedni vagy pánikba esni, felnőtt férfi módjára kell megoldani a helyzetet. Sokan mondogatták, hogy úgyis rengeteg munkám lesz, noha jómagam ebben egyáltalán nem voltam biztos. Jólesett, hogy több direktor és rendező is felhívott, bármikor tárt karokkal várnak. Azonban kevés olyan színház van, ahová nyugodt szívvel elszerződnék.

– Ehhez képest a Katona József Színházban kötött ki…
– Zsámbéki Gábor rendező januárban hallotta, hogy eljövök a Nemzetiből. Régóta szeretett volna velem dolgozni, meghívott A nép ellensége főszerepére. Ennek a vendégszereplésnek lett az eredménye, hogy szerződést kínáltak. Talán van valami halvány törvényszerűség abban, ha az ember nehéz helyzetben megalkuvások nélkül dönt, utána az élet cserébe egymás után adja az igeneket.

– Nagy kihívás a Katona?
– Amikor húsz esztendővel ezelőtt eljöttem Kaposvárról, reménykedtem abban, hogy több kollégámhoz hasonlóan én is a Katonába kerülök. Nem így történt. Sokáig fájt, de elmúlt. Tíz-tíz boldog év jött a Radnóti Színházban, majd a Nemzetiben. Ám régen nem éreztem olyan izgalommal teli örömöt, mint Zsámbéki mostani jelentkezésekor. Nekem mindig a társulat fontos, nem pedig az, hogy mit játszom és hány darabba kerülök be. Gondolom, a Katona József Színházban sem az ajtóban fogok álldogálni, nem azért hívtak oda. De megmondom őszintén, nem vágyom túl sok munkára, hiszen az utóbbi két év erőltetett menet volt számomra. Soha nem dolgoztam ennyit. Visszább kell vennem a tempóból, ha nem akarom tönkretenni az egészségemet.

– Hogy éli meg az utolsó napokat a Nemzeti Színházban?
– Túl vagyunk a nehezén. Most már csak sírni kell. Gyászmunkát végzünk, megpróbáljuk feldolgozni a veszteségeinket. Fájó tudomásul venni, hogy így, együtt már sosem fogunk játszani. Szeretnék jó szívvel gondolni azokra a kollégákra is, akik maradnak, hiszen sok fényes pillanatot megéltünk. Engem Jordán Tamás és Alföldi Róbert igazgatása alatt is elhalmoztak munkával. Különösen az utóbbi három, harcok közepette eltöltött év volt intenzív, de a kaposvári műhelyben már megszoktam, hogy mindig valami ellenében csinálunk naprakész, jelenre reflektáló színházat.

– Még egy Shakespeare-darab, a Mefisztó vagy A nép ellensége is lehet „áthallásosan” aktuális…
– Mert ilyen a világ. A színdarabok mindenre kész válaszokat hordoznak. Vannak az életnek bizonyos területei, amiket nem lehet megregulázni. A színháznak mindig szabadnak kell lennie, mert politikai akarnoksággal nem lehet érvényesülni. A közönség az alapján dönt, hogy mit kap este héttől tízig.