Szitáló pocokvadász

Gyakran egy helyben lebeg (szitál) zsákmányt kémlelve. Szárnycsapásai gyorsak, ami gyakran siklórepüléssel váltakozik. Ritkán kapja el a levegőben az áldozatát, általában sebes zuhanás után a földön ragadja meg a zsákmányát. Rágcsálókkal, kisebb madarakkal, gyíkokkal, de legfőképpen nagyobb rovarokkal, főként bogarakkal és tücskökkel, sáskákkal, szöcskékkel táplálkozik. Európában szinte mindenütt előfordul, de Ázsia és Afrika egyes területein is honos. Mezőkkel tarkított erdőkben, facsoportokban, mezőgazdasági területek, legelők közelében él. A sűrű, zárt, összefüggő erdőket kerüli. Az ember közelsége nem zavarja, gyakran megjelenik a váro¬sokban is.

Nálunk két fajtája él: a vörös – ez a nagyobb – és a kék, mindkettő vadgalamb nagyságú. Kecses megjelenésű madarak, mindegyiknél a hím a színesebb. A kékvércse legény egyszínű kékesfekete, a vörösnek a hátoldala gesztenyevörös, sötét cseppfoltokkal, hasa sárgás, elszórt fekete pettyekkel, feje és farka hamuszürke. A tojó háta és farka rozsdabarna, sötét keresztsávokkal, hasa, mint a hímé, farka végén sötét keresztcsíkkal. Többnyire a varjaknak a fák tetején lévő, gallyakból álló fészkét foglalja el. Előszeretettel fészkel más madárfajok közelében. De gyakran választja otthonul a fák odvait, löszpartokat, sziklafalakat, kőbányákat, várromokat, a városok magasabb épületeinek – főként templomtornyoknak – a tetőzetét is. Néhány párt például már az Országház tornyain is megfigyeltek.

Költöző madár (a kékvércse egészen Dél-Afrikáig repül), de enyhébb teleken a vörös vércsék egy része nálunk telel. Tavaly például a mezei pockok, egerek legnagyobb bánatára mintegy hétszáz példány maradt közülük itthon. De akik elmentek, azok is iparkodnak vissza, gyakran már februárban találkozni velük. Egyik leghasznosabb madarunk. Az okos mezőgazdász úgy segít neki, hogy két méter magasságú T-fákat állít a határban, ahonnan könnyebben kifigyelheti az áldozatát, mely gyakran a gazda termésének az ellensége.