Badár Sándor: Nem lesz fa minden hajtásból

– Nem látom az ujján a gyűrűt…
– Itt van a táskámban. Nézze csak! Nevetésből és tapsból készült. Tizenhét karátos aranyból van. Persze nem fogom bevizsgáltatni. Akik annak idején kitalálták ezt a díjat, az munkálkodott bennük, hogy valamilyen úton-módon kiemeljék azokat a tehetségeket, akik a Rádiókabaré sikerét előmozdítják. Nekem a Karinthy-gyűrű nem anyagi, hanem eszmei vonatkozásban fontos. Nagy nevek kapták meg előttem, például Hofi Géza, Boncz Géza, Fábry Sándor. Közéjük tartozni megtiszteltetés. Annak a rövid vagy hosszú múltnak az elismerése, amit az általam fémjelzett humorral képviselek.

– Tisztázzuk csak: az ön múltja rövid vagy hosszú?
– Rádiókabarés pályafutásom mintegy tíz esztendőt ölel át, szinte egyidős a magyarországi stand-uppal. Ha viszont a kályhától indulunk el, durván harminc évre is visszamehetünk. Attól kezdve szerepelek színházban vagy filmeken, ahogy elvégeztem a szentesi Horváth Mihály Gimnázium dráma tagozatát. Úgy alakult a pályám, hogy a humor minden máson felülkerekedett.

– Mi volt az a pont, ami átlendítette a nevettetés felé?
– Ezt nem lehet tetten érni. Inkább arról van szó, hogy nem talált meg magának a drámai műfaj. Kezdetben minden színész nagy drámai szerepekre vágyik, aztán az élet másként osztja le a feladatokat. Engem elkerültek a görög sorstragédiák. Lehet, hogy már sosem tudjuk meg, milyen lettem volna bennük.

– Humoristaként hamarabb népszerűvé vált.
– Humoros színésznek, humoristának lenni nagyon nehéz. Rövid távon még csak-csak ellavírozhat az ember a megfelelő mezsgyén, de hosszú távon viccesnek maradni már sokkal erősebb kihívás.

– De miért?
– Zömében azokat ismerik az emberek, akik valamilyen humoros filmben, például burleszkben tűntek fel. A stand-up is inkább angolszász nyelvterületen vert gyökeret, így legismertebb képviselői főleg az amerikai kontinensen találhatók. Itthon legfeljebb Hofi neve ugrik be, pedig jóval előtte, a húszas években és aztán is számos kávéházi konferanszié állt egyedül a színpadon. Ne feledjük el, hogy ők „vitték ki” Nyugatra ezt a műfajt, amikor emigráltak.

– Tehát nincs új a nap alatt!
– Ha úgy vesszük, az egyszemélyes szórakoztatás műfaja folyamatos. Kellér Dezső, Hofi Géza öröksége él tovább. A maiak közül Fábry Sándor egyszerre képviseli a múltat és a jelent. Lehet azonosulni a humorával és el lehet utasítani. Egyvalami azonban biztos: sokunknak példaértékű a munkássága.

– És mi van akkor, ha az új generáció saját példaképe konkurenciává növi ki magát?
– Humoron belül nincs konkurencia. Ez szubjektív műfaj. Valakinek Fábry dumája jön be, másnak meg az enyém vagy a társaimé, és fordítva. Egyedül kevesek vagyunk, nézők is kellenek. Hofi idejében a közönség sokkal elfogadóbb volt, mint manapság. Akkor örültek annak, hogy egyáltalán hozzájutnak valamiféle humorhoz. Most sokkal színesebb a paletta, mindenki kedvére válogathat a műfajok és az előadók közül. Sajnos szélsőséges világunkban a humor is megosztóvá vált, s aki kiáll a színpadra, az hideget-meleget egyaránt kap.

– Ön került már kínos helyzetbe?
– Meg szokták kérdezni tőlem, mi van akkor, ha nem jön be egy poén. Hát kisnyúl. Elindulok egy másik ösvényen. A színpad lehetőséget ad az exhibicionista embereknek, hogy produkálják magukat. Velük szemben pedig azok ülnek, akik kíváncsiságból befizettek rájuk. A „szüzeknek” minden poén újdonságként hat, a dörzsöltebbek viszont nem feltétlenül veszik jó néven az ismétléseket, de hát senki nem képes minden percben új történeteket szülni. Különben az előadói rutin a reflektorok kereszttüzében nő ki, még a kudarcokból is lehet tanulni. A gyakorlati pszichológia négy fal közé zárva nem működik. Ha a néző elkapcsolja a tévét, azt a benne szereplő nem érzékeli. Egy élő műsorban azonban megvannak az oda-vissza játék lehetőségei. A stand-up az a műfaj, amivel bárki bármikor próbálkozhat. De azzal számolnia kell, hogy nem lesz fa minden hajtásból.

– Nagyon úgy néz ki, önnek szerencséje van. Mi a titka a népszerűségének?
– Talán a természetesség. Nem úgy szoktam reggel felkelni, hogy na, ma csinálok egy poénos napot, amiről majd beszélhetek. A saját történeteimet mesélem el. Másodpercről másodpercre fejtem ki az élményeimet, melyekből a végére jópofa sztori kerekedik ki a közönség által inspirált légkörben. Másokkal ellentétben lehet, hogy nálam nincs minden mondat után csattanó, így időben kevesebbet nevetnek a nézőim, de a végeredmény ugyanaz.

– „Egységnyi idő alatt több dolog történik vele, mint amit el tud mondani” – mondta önről Litkai Gergely a Karinthy-gyűrű átadásakor. Egyetért vele?
– Teljesen. De ez az életstílusomból adódik. Sokat profitálok a kisember korszakomból. A szegénység, a kilátástalanság – ami nem biztos, hogy az! – megannyi humoros történettel gazdagított. Nyomják ránk a reklámokat, de akinek nincs pénze, az vízzel főz. És minek fizetni vagyonokat a luxuscikkekért, amikor buherálni sokkal olcsóbb. Rettentően viccesek tudnak lenni az ilyen dolgok, ha pedig én is átéltem hasonlókat, miért ne építkeznék belőlük. A filléres külföldi utazásaim, kalandozásaim során szintén elég élményanyagot gyűjtöttem már. Ezeket egyre kendőzetlenebbül adom elő. Komédiába fulladó minidrámákat mesélek.

– Említette a kisember korszakát. Most hogyan él?
– Hétköznapi módon. Nem emelem ki magam egy primőr világba, mert azzal meghamisítanám a valóságot. És nem játszom meg magam, hogy előrébb jussak. Nincs kacsalábon forgó házam, ha lenne is rá pénzem, akkor sem akarnék magam körül luxust. A királyság nem mindig jár szerencsével. Gazdag emberként egyébként sem lenne hiteles napi küzdelmekről beszélnem. De megmondom őszintén, én vasutasként sem éltem rosszul, mert megteremtettem azt a miliőt, amiben jól éreztem magam. Nekem most is többet jelent, ha valakivel arról beszélgethetek, hogy mit ültetett a kiskertjébe vagy mikor megyünk pecázni.

– Horányi otthonát nem veszélyeztette a legutóbbi árvíz?
– Hál’ istennek mentett környezetben lakom. De benne volt a pakliban, hogy a természet győz és mindannyiunkat eláraszt a víz. Én is dolgoztam a gátakon, cipeltem a homokzsákokat.

– Miért nevezik „Horányi Buddhának”?
– Történeteimben sokszor megemlékezem Szentesről, ahol végtelen nyugodtsággal tevékenykednek az emberek. Már-már buddhista környezet az a vidék. Horányról hasonlókat mondhatok, nem véletlenül választottam lakóhelyül. Valóságos maszek paradicsom, alkalmas a meditálásra. Sokat tudok a buddhizmusról, keleti világjárásom során megismerkedtem vele. Szimpatikus vallás, meg is érintett, de nem lettem gyakorló hívő. Csak „Horányi Buddha”.

– De hisz valamiben?
– Abban hiszek, amit csinálok. Mindig van valami. Most jelent meg a Horváth Jancsi barátommal közösen írott kötetem, a Határtalanul, ami egy három könyvből álló trilógia negyedik része. Ebben is szó van a végtelen nyugalomról: az alaszkai béke felér a horányi békével – télen.

– Másként folytatja a Karinthy-gyűrű után?
– Semmi nem változott, ugyanúgy megy tovább az életem, mint a kitüntetés előtt. Sokáig tettem a dolgomat, nem álmodoztam semmilyen gyűrűről. Aztán eszembe villant, esetleg egyszer majd én is megkaphatom, de elhessegettem a gondolatot. Amikor úgy éreztem, most már igazán kijárna, jogosan mások ujjára húzták rá. Igaza van Litkai Gergő barátomnak, aki azt mondta, hogy ezt a gyűrűt nem csak ki kell érdemelni, hanem ki is kell várni. Most jött el az én időm. Az viszont megerősödött bennem, ha már eddig eljutottam, nem szabad abbahagynom.